Mikrodiktátor sír a L'ecsón (hogy a kisfiú elengedte). Én sírok azon, hogy Mikrodiktátor sír a L'ecsón. Vidám családi mozidélutánt tartunk.

Hétfő, szeptember 1., Zugló halott tömegközlekedése, eső, és még a kiskorút is én vittem bölcsibe = tuti késés. Ennek illusztrációjaként tizenöt perce állok a buszon és már kettő megállót (700 métert) meg is tettünk.

Hazaértem és két dél-koreai hittérítőt találtam a konyhánkban, amint az anyaisten létét hirdetik, szakirodalomként a Bibliára hivatkozva. Amikor Gergő szólt, hogy ne lepődjek meg, nem pont erre számítottam, úgyhogy meglepődtem.

Beelegeltem annyira, hogy milliméterenként vágom a centit. Persze mindenki csak kóvályog az irodában is, aki meg nem, az nyilvánvalóan földönkívüli, de valahogy úgy érzem, nekem a legrosszabb (ez persze nem igaz, de jogomban áll így érezni). És persze Lénóka is csinálja a programot (stomatitis aphtosa), mert miért ne. DE! Vasárnap irány Szemes két teljes hétre. HÁHÁHÁ!

- Mondd apának, hogy keljen fel, hasára süt a nap.
- Apaaaaaaaa! Hasadra süt a nap.
- Most mondd apának, hogy jó, hogy hazajött.
- Apaaaaaaaaa! Jó, hogy... Keltsd fel a hasadat!

-------------------------------------------

Pancsolás után, mindenben utánozva Zalánt, aki törölközőbe csavarva felpattant a hintaágyra:
- Anyu, én is hintázhatok bebigyulálva?

Mozgalmas hetünk volt Mikrodiktátorral, amilyen már ritkán: kettesben. Reggeliztünk a Lipótiban, ebédeltünk az irodában, voltunk vásárolgatni a belvárosban (a harmadik boltban mintegy 30 mp után hangzott el, hogy "anyuuuu, menjünk kiiiiiiiiiiiii!!!"), voltunk látogatóban, fogadtunk vendégeket, néha összevesztünk, egyszer pedig mindketten a piros cipőnkben voltunk. Hozta rám a frászt éjfélkor, amikor megjelent a hátam mögött, miközben éppen azt ellenőriztem, hogy van-e baltás gyilkos a lakásban (tényleg), majd közölte, hogy ő nagyobb a Malacnál (játék), de kisebb a Zalánnál (unokatesó). Ébresztett hajnalban azzal, hogy "Anyuuuuuuuu! Kelj fel és mosolyogj!". És bár egészen belejött a vásárlásba a DM-ben, de terhességi tesztet végül mégsem vettünk, az ennél kevésbé izgalmas cuccok közül viszont nem mindent szúrtam ki időben, így kereskedelmi mennyiégben vásároltunk tusfürdőt (két ugyanolyat és egy különbözőt - rejtély) és h&s sampont (két mentolosat és egy eukaliptuszosat - misztikus).

- És mit láttál az állatkertben, Lénó?
- Majmot, fókasót, fókát, nénit, bácsit.
Sírok.

Ennyi volt. Hihi.

IKEA mélygarázs, péntek délelőtt 10.00 óra, családi parkolóhely (értsd: repülőgép-anyahajóra méretezett placc hajtányonként), Smart. Nem is ragoznám tovább, köszöntem.

Nem kívánok itt hosszan írni a közigazgatási szakvizsgáról. Kötelező részt tegnap letudtam, a szó a stíúdióé.

- Rajzolj oda engem is az íróasztalomhoz!

- Akkor legfeljebb egy pöcsöt rajzolhatnék, de nem fogok.

Hiába, az élet vidám, a kollégák közti összetartás pedig kiemelt fontosságú.

Ma nem ettünk kínait.

ma a kétéves-és-háromhónapos ebéd és alvás után a nezsiből hazafelé teljes eltökéltséggel közölte velem félúton - az egyébként tízperces sétának a huszadik percében (igen, tetű lassan haladtunk) -, hogy akkor ő most megy és felszáll egy villamosra. még el is köszönt. és ez volt a harmadik pontja a hazaútnak, ahol megkörnyékezett a laposguta. nem beszélve arról, hogy milyen kitartóan tud ülni azon a rohadt motoron az ónos esőben és nem haladva nézni a metrót a kerepesin. de az még délelőtt volt, amikor még legalább hajlandó volt felszállni a járgányra.

mindenesetre az "oké, ha nem jössz, akkor anya nélküled megy haza apához!", illetve a "ha nem jössz, kidobom a motort az első kukába!" nyilvánvalóan nem működnek. a karjánál fogva húzni az artikulálatlanul bömbölő gyereket pedig mindig csak a kívülállók szemszögéből megbotránkoztató látvány. mert ha elengedem, akkor három dolog történik: a) ismét lecövekel, vagy b) elkezd sétálni - visszafelé, esetleg c) kitalálja, hogy vegyem fel. az első kettő értelemszerűen nem visz előre, a harmadik pedig csupán megfontolandó, mivel mikrodiktátor tizennégy kiló - pucéran.