Tizenhárom napja tartom magunkat távol mindenféle kisbabás és terhes ismerőstől, mert épp ott voltunk, amikor Bogi unokahúgomon kitört a háromnapos láz (hatodik betegség, exanthema subitum, roseola infantum), aminek a lappangási ideje 10-15 nap. És bár felajánlottam mindenkinek, hogy szívesen elősegítjük a gyerek megfertőződését, egyben immunizálódását amennyiben fertőzünk, senki nem élt a lehetőséggel. Tizenhárom napja tehát csak sétálunk, vásárolunk, pakolunk (Tökmag szét, szerénységem meg össze) és nem terhes nagykorúakat fogadunk - elsősorban Orsit és Esztit emelném ki, akik hihetetlen mennyiségű ajándékkal árasztottak el bennünket Lénó szülinapja és névnapja alkalmából, majd még a fürdetést is megnézték és megállapították, hogy Tökmag csak a képeken tűnik hájdagálynak, bár a narancsbőr nekik is szemet szúrt.

Amúgy ma végre megrendeltem Maszat piros alapon dinoszauruszos DreamBag hálózsákját (igyekszem a tartós cuccokból uniszexeket választani, hátha Lénárdot követi még egy kislány is a sorban) és megszerveztem a fuvart is neki, átvettem BudaiPasa vadiúj számítógépét és főztem egy kurvajó spenótot, szóval eredményes napom volt.

Tökmag egyre újabb és újabb tudományokkal kápráztat. Egyre hisztisebb (amolyan hasonfekve veri magát a padlóhoz nyenyeregve), ha valamit akar, közli, hogy "odddda", megvész egy kis villanykapcsolgatásért és a reklámblokkokért. És valamelyik nap altatni próbáltam a szobájában délután a szőnyegen (ami úgy néz ki, hogy én fekszem, ő meg a csíkos pizsamapólómból varrt rongyocskáját szorongatva, meg az ujját szopva néz rám fáradtan, de szemében az eltökéltséggel, hogy márpedig ő dafke nem alszik), mire négykézláb állva az arcomba mászott és közölte: höööööööö.

Az elmúlt öt napban megtudtam, hogy ha a dinoszauruszok tudtak volna rejszolni, ugyanúgy kihaltak, de legalább boldogabbak lehettek volna.

Aztán.

Befejeztük a Shameless 2. évadát és úgy maradtam.

Voltam.

Diával és Asztronautával a Nemzetiben, aztán meg egy lakásban, aminek ötnullás a közös költsége, és ami annyira fura volt, hogy hirtelen a világ legkomfortosabb helyeként kezdtem tekinteni a negyvenhat négyzetméterünkre.

A negyvenhatra.

Amit most készülünk felforgatni, úgymint festés, átrendezés, bútorvásárlás és az egészből az lesz, hogy Lénárdom első szülinapjára saját szobát kap. Persze nem csak azt, hanem gyerekülést, meg egy csomó mesekönyvet, játékot és ruhát, amit már mind megrendeltem, vagy megvettem. Éppen a tortán gondolkodom erősen, mert banános-rizskrémes piskótatortát biztosan NEM akarok neki sütni. És az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert a kisfiam visszavonhatatlanul hagyja el a puha, babaillatú csecsemőkort, és kezdi meg a kisgyerekek küzdelmes, izgalmas és egyre önállóbb életét (aminek a nyitányaként mindent megtesz a laptop elrontása érdekében).

Amúgy volt ám más is.

Meglátogattuk az ikreket Nikiékkel karöltve és még BudaiPasa is jól érezte magát, pedig vadidegenekkel kellett jópofiznia órákon át. Voltunk Keresztúron Orsiéknál, a Violában Noémiéknél, felköszöntöttük Alízt első, Rékát pedig már a nyolcadik szülinapja alkalmából.

És persze mostam. Sokat.

Bár már vasárnap óta itthon, valahogy nem találtam megfelelő időpontot a posztolgatásra, ám a fiúk alszanak, a mosógép mos, a már mosott ruha szárad és remélhetőleg több hal nem döglik fel az akváriumban sem, szóval eljött az idő.

Alapvetésként leszögezném, hogy egy: Poroszlón lenni jó, kettő: Lénárddal nyaralni jó, három: a Sarokház Cukrászda puncsdesszertje (ami valójában nagyképűen annak titulált puncsos minyon, és mint ilyen, az egyik személyes kedvencem) még mindig megérdemli, hogy naponta egyek belőle egyet, négy: OLIMPIA!
Az utazás oda persze olyan volt, amilyen. Tökmag ordított, mi meg - autópályamatrica híján és egy rossz irányválasztás következtében - szó szerint úttalan utakra keveredtünk, de kaland az élet. Hazafelé a nem várt izgalmakat BudaiPasa fejfájása okozta, szóval nem unatkoztunk utazás közben.
Az első hét családiasan telt. Mert családdal voltunk, ami időről időre bővült egy kicsit. És eljött az a pont, amikor már mama is kitalálta, hogy meglátogatnak minket ("péntekre pont nincs programunk..."), és bár a célzásairól igyekeztem egy darabig nem tudomást venni, hátha, de nem. A mama nem adja fel, én viszont akármennyire imádom őket, pont nem hiányzott, hogy a három kiskorú mellett még őket is terelgetni kelljen figyelembe véve a mama szédüléseit, csuklásait, enyhe és erősebb rosszulléteit, meg a papa félóránkénti pisiléseit, szédüléseit, fáradékonyságát és persze mindkettejük nagyothallását (aminek a kiküszöbölésére megvásárolt méregdrága hallókészülékeket egyszerűen nem használják). Szóval mondtam a mamának, hogy pénteken kánikula lesz - az is volt - és a mama egyből közölte, hogy ilyen melegben sajnos nem vállalkozhatnak erre az útra. És ezt pont úgy mondta, mintha a végéről csak azért hagyta volna le a "bárhogy is nyavajogtok, hogy lemenjünk"-et, mert nem akarta fájdítani a szívemet az elutasítás nyomatékosításával és véglegességével. Én erre már bátran sajnálkoztam fennhangon egy kicsit, majd gyorsan letettem a telefont, nehogy a mama mégis meggondolja magát.
A második héten Maru-Zigi, Judit-Lala-Bogyó, Kati-Csabi, végül Kuku, Évi és Leti érkeztek meg több-kevesebb időre és meg kellett állapítsuk, hogy ha ilyen tempóban bővül a csapat kiskorúakkal, ahogy most tűnik, akkor új házat kell nézzünk. Én speciel azt sem bánnám, ha a Balatonnál, de ezzel lehet, hogy egyedül vagyok.
És végül. Lénárd a nyaralás során rettentő sok hasznosságot tanult: megenni a Kecskeméti bébiételt, megkeresni az összes kábelt játék (rángatás és rágcsálás) céljából, pacsit adni, csücsöríteni, ülve maradni, ha úgy tesszük le, feltérdelni a kiságyba kapaszkodva, ha galád módon el akarjuk altatni, túlélni a Tisza-tóba való teljesen véletlen és veszélytelen, ám annál váratlanabb beborulásokat, és BudaiPasának köszönhetően mindkét lábát használni kúszás közben. Mert ismerünk egy jó mozgásnevelőt, ugye.

Tegnap persze hogy akkor érkeztünk meg a Deákra, amikor nem lehetett átszállni a kékmetróra (se), majd húsz-huszonöt perc várakozás után a tűző napon (Tökmaggal), begördült az M3-pótlóbusz, amiről néhány percen belül kiderült, hogy csak az Astoriáig megy. Vagyis nem lehetett az M3-pótlóval eljutni egy olyan megállóba, ahol át lehet szállni az M3-ra. A Kálvinnál sikerült olyan ádázan megjelennem az ellenőrök előtt, hogy nem merték kérni a jegyemet, bérletemet. Ezután szinte zökkenőmentesen jutottunk ki Lőrincre, ahol remek napot töltöttünk Zitánál és megnézhettük Csipit is. Aztán hazajöttünk és Dióskali lemosta magáról a vonatszagot, mert ezek szerint nincs különbség közlekedési eszközök között, ha tombol a kánikula.

Pizsiben, ágyból netezni kedden délelőtt kurvajó.

Tegnap Edinával garázdálkodtunk egy nagyot, ennek eredményeképpen lett a gyereknek farmos takarója és traktoros kombidressze. Este aztán bejelentkezett Alex egy villámlátogatásra ma délelőttre, aminek a fényét csak fokozza, hogy lejöttek a listák a Hivatalban, vagyis kinéz egy kis jutalomfalat. Nyami.