Tegnap lementem vásárolni amolyan készletfeltöltő céllal, de arra nem számítottam, hogy a mai egynapos zárvatartás miatt sehol nem kapok majd kenyeret. Még szeleteltet sem. Gyorsan ellenőriztem, hogy a sóletkonzervek is fogynak-e, mert ha igen, akkor vettem volna én is néhányat és ma reggeli után leköltöztem volna a családdal az atombunkerbe.
‪#‎egynapignincsbolt‬ ‪#‎nyilvánjönavilágvége‬

Ma Mikrodiktátorral nekivágtunk a városnak. Sikerült két óra leforgása alatt annyi BKK-járatot kipróbálnunk, amennyit a fejemben folyamatosan kattogó útvonaltervező lehetővé tett (3-as villamos, Kisföldalatti, Combino, 49-es villamos, 47-es villamos, 74-es troli). Minden tömegközlekedési eszközön nettó két és fél nyugdíjas jegyezte meg, hogy Lénó milyen jó húsban van és csak egy volt, aki inkább lánynak nézte volna. És az egyetlen dolog, ami valódi riadalmat keltett a gyerekben, a Vörösmarty téri karácsonyi vásár színpadán harsogó zenekar volt. Viszont a 49-es vezetője príma - Emil Rulezt megszégyenítő - utastájékoztatást küldött nekünk (a Fővám téren speciel nyolc nyelven), melynek során közölte például, hogy "nagy tisztelettel lityi-lötyögünk a Belvárosba, ahol is megtaláltam a Kálvin teret!!!". Minderre feltette a koronát a kisfiam, aki helyet foglalva a 74-esen így nyögött: "Jaaaaaaaaaaaj a derekam!". Én itt kezdtem el sírdogálni.

Az elmúlt öt napban megtudtam, hogy ha a dinoszauruszok tudtak volna rejszolni, ugyanúgy kihaltak, de legalább boldogabbak lehettek volna.

Aztán.

Befejeztük a Shameless 2. évadát és úgy maradtam.

Voltam.

Diával és Asztronautával a Nemzetiben, aztán meg egy lakásban, aminek ötnullás a közös költsége, és ami annyira fura volt, hogy hirtelen a világ legkomfortosabb helyeként kezdtem tekinteni a negyvenhat négyzetméterünkre.

A negyvenhatra.

Amit most készülünk felforgatni, úgymint festés, átrendezés, bútorvásárlás és az egészből az lesz, hogy Lénárdom első szülinapjára saját szobát kap. Persze nem csak azt, hanem gyerekülést, meg egy csomó mesekönyvet, játékot és ruhát, amit már mind megrendeltem, vagy megvettem. Éppen a tortán gondolkodom erősen, mert banános-rizskrémes piskótatortát biztosan NEM akarok neki sütni. És az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert a kisfiam visszavonhatatlanul hagyja el a puha, babaillatú csecsemőkort, és kezdi meg a kisgyerekek küzdelmes, izgalmas és egyre önállóbb életét (aminek a nyitányaként mindent megtesz a laptop elrontása érdekében).

Amúgy volt ám más is.

Meglátogattuk az ikreket Nikiékkel karöltve és még BudaiPasa is jól érezte magát, pedig vadidegenekkel kellett jópofiznia órákon át. Voltunk Keresztúron Orsiéknál, a Violában Noémiéknél, felköszöntöttük Alízt első, Rékát pedig már a nyolcadik szülinapja alkalmából.

És persze mostam. Sokat.

A délelőtti lustálkodás, meg főzés után délután nekivágtunk a belvárosnak, ahol az egy főre eső külföldi túristák száma kilencvenkettő volt - beleértve az EPCA 46. éves találkozójának résztvevőit, akik lényegében csúcsra járatták a belvárosi szállodák forgalmát. És két dolog biztos nincs máshol: 1. H&M, mert az is tömve volt hisztérikusan vásárolgató EU-s és harmadik országbeli állampolgárral, 2. alvó gyerek, mert volt, aki Lénárdot fotózta le a babakocsiban. A jégbüfénél ettünk egy gofrit, majd a nagy téblábolás közepette egyszercsak beleütköztünk a WAMP-ba, ahonnan nem jöttünk el üres kézzel.

Lénárd pedig jól viselkedett.

Tökmag ma hajnali 5.20-kor úgy gondolta, eljött az ideje a früstüknek. Aztán fél nyolckor esküszöm, hogy csöngettek, de mire kiástam magam a paplan alól, előtúrtam a kulcsomat a babakocsi bevásárlóhálójából és kinyitottam az ajtót, már nem voltam ilyen biztos benne. Vagy az, aki a szombat reggeli pihenést semmibe veszi, addigra el is húzott jól végezve a dolgát. Mindenesetre addigra éppen eléggé felébredtünk, hogy már ne kísérletezzek az egyébként sakálként üvöltő Tökmag visszaaltatásával, hanem inkább bevágtam a hordozóba és kivittem magammal a konyhába, hogy legyen társaságom almapürésítés közben. Aztán nagy levegőt vettem és elmentem a Tescoba magunknak, meg Mamáéknak vásárolni, ami azért volt izgi, mert Lénárd és a babahordozó itt, a kocsi meg a Nezsiben volt, szóval egyik kezemmel toltam a babakocsit, a másik kezemben pedig kiskosárként cipeltem az autósülést. És Papa nagylelkű hangulatában volt, mert egy csomó pénzt hozzám vágott, mert gyereknap lesz és olyan nincs, hogy Lénárd ne kapjon semmit a dédiéktől, tehát amit vettem neki, azt gyakorlatilag a Papa vette, így BudaiPasa sem fog lekapni a tíz körmömről, hogy már megint mennyit költöttem.

Most pedig ráveszem magam, hogy etetés után elmosogassak, mert a konyhánk egy zsékategóriás horrorfilm díszletére hasonlít leginkább.

Még a zúgó orkán sem tudott megakadályozni minket abban, hogy tegyünk egy sétát ebéd után. És hála az égnek, a Viasat3 sem tántorodott el - húsvét és orkán ide vagy oda -, hogy leadja az Éden Hotel ismétléseket.

A hosszú hétvége végére sikerült annyira túltöltenem magam kajával, hogy mostanra a vacsora gondolata is borzongat és nem jó értelemben.

BudaiPasa csütörtökön a Nezsiben, pénteken és szombaton pedig Maglódon kertrendezett, eközben én Lénárdoztam, meg sütöttem egy almáspitét és besegítettem a pogácsába is egy kicsit. Ja, és nyertem egy MilkyWay csokival még egyet, ha már a Túrórudival nem megy.

Szuper hétvége nagytakarítással, vendégekkel, vasárnapi koránkeléssel, tavaszi rizseshússal hagymás rostélyossal, és azzal a tudattal, hogy ma hétfő van, de szerdán péntek, majd utána négy napig szombat és vasárnap. És még a jogsim is elkészült.