Várni.

Itt most kritikusan végiggondolva az elmúlt két-három hetet, meg amit műveltem, csoda, hogy senki nem csavarodott be körülöttem. Eleinte vártam, hogy kiderüljön, ez most éppen megint gyulladás, vagy valami egyéb (ez az önámítás része). Aztán vártam, hogy kezdjen hatni az a marék gyógyszer, aminek láttán egyszer négy 70+ korú mamit kápráztattam el az Uzsokiban (csalódottság, mert nagyban semmi nem változott). Végül vártam, hogy a dokim elérhető legyen újra (ha nem mehetek el nyaralni, megőrülök). Gyulladás lett, a gyógyszer passzívan annyit mondott, hogy hümmhümm, végül a doki még megdobta kettő további fajtával ma a listát. Cserébe mehetek nyaralni. Ráadásul karcsúságom teljében.

A gasztrós ambulancián várva viszont egy bácsi teljes őszinteséggel csodálkozott rám, miszerint ilyen fiatal kislányként mit keresek én ott. Mit is mondhattam volna erre...

Mikrodiktátor érzékeny gyerek.

Meg persze okos, meg gyönyörű és vannak pillanataim, amikor csak facsarodom tőle és váratlanul olyan érzelmi lökés ér, mint szülés után, amikor néztem az alvó kisfiamat és egyik pillanatról a másikra elkezdtek ömleni a könnyeim. Nehezebbek azok a pillanatok, amikor a féltés csordul túl, jellemzően félálomban és magatehetetlenül rettegek valami arctalantól, ami árt neki, hogy aztán BudaiPasa ne tudja, mi a kutyaúristen lelt engem, amiért zokogva ülök fel az ágyban.

De persze Mikrodiktátor három és fél évesen nem csak játék és mese, hanem egy merő dac is tud lenni, meg türelmetlenség, meg szeleburdiság, amit alapesetben el lehet humorizálni. Alapesetben. Lehet higgadtan is kezelni. Lehet. És van, hogy nincs türelem, hogy gurul a gyógyszer messzire, hogy nincs kísérletező kedv, beleállok én is a szituációba, mint a gerely. Vagy legalábbis nem édibédizek, hanem ultimátumot adok. Esetleg lassan, megfontoltan elindulok.

És ilyenkor jön a legörbült szájjal üvöltés: "De anyaaaaaaaaaaaa, bééééküljünk ki!". Ma nagyjából fél óra alatt négyszer. Egyszer sem durvult el a dolog, csak érezte a feszkót. Hogy állunk az esőben az utcán, rajtam a táskám, meg az övé, egyik kezemben a bevásárlás, a másikban a bevásárlószatyorba nem férő 24 tekercses klotyópapír, rimánkodok neki, hogy haladjunk, ő meg toporog egy pocsolyában a nem-gumicsizmájában és vár. Gondolom hogy kikeljenek az ebihalai.

Persze tölthetném a fejem SződyJudittal, VidaÁgival, CziglánKarolinával, Vekerdyvel, Ranschburggal, örömködhetnék, hogy éppen a pszichológiai érés melyik fokát tapossa a pulya, de a hétköznapokban ez gyakran redukálódik arra, hogy a) nehéz a cucc, b) már csak a tökömre akaszthatnék egy viharlámpást, c) hideg van és esik, d) milyen fázisokat tudok még beiktatni a kommunikációba, ami megelőzi a sakálüvöltést, tehát nem szalad rá össze fél Herminamező, és ilyenkor a tudományos és fennkölt helyett már csak arra törekszem, hogy legalább lennkölt ne legyek.

Az nem kérdés, hogy tudok sakálüvölteni. Csak azt nagyon nehéz varázsütésre abbahagyni. Az üvöltés a kontrollvesztésem legbiztosabb jele és utána már csak a lelkiismeret-furdalás marad, hiszen Mikrodiktátor bármennyire is okos és szép, csupán három és fél éves. Kisgyerek. Lelke meg akkora van neki, mint egy óriáskerék.

Hát így vagyunk.

Hűtlen voltam és évek óta hanyagolom ezt a birodalmat, amit egyszerűen csak úgy hívok: a blogom. Az enyém, én teremtettem és ámokfutok benne saccperkábé egy évtizede és pont úgy védtem az időnként felbukkanó egy-két trolltól, mintha magamat védtem volna. Ebből is látszik, hogy milyen komolyan vettem a műfajt és ahogy a munkahelyi pszichológiai alkalmasságin is megmondták: szokatlanul őszinte voltam.

Aztán elveszett a varázs, megszületett Mikrodiktátor és végül bekotlott a freeblog. Így, ebben a sorrendben. Még egy utolsó nagy levegővel megmentettem a királyságot és idehajítottam, hogy aztán mégis átengedjem a pusztulásnak, hiszen Dolgozó Nő lettem, majd Anya (igen kérem szépen, így nagybetűsen, hogy érzékeltessem a nagyvilággal, mekkora dolgok estek meg velem), kinek van erre ideje, ugye... Maradt a facebook és az idővonalon elkövetett tömör helyzetjelentések és a blogom gondozása kimerült abban, hogy ezeket a bejegyzéseket időnként ide is átmásoltam. Szerintem a blogom megutált mindezekért és lássuk be, joggal. Persze ez nem akadályoz meg, hogy az elmúlt egy év üzenőfal-termésével ne hányjam tele - pusztán hiánypótló jelleggel - még valamikor Dióslandiát, de ennyiben is hagytam volna egy újabb évre az egész mindenséget, ha.

Ha nem gyulladok be újra.

Ha nem érzek egy kis lelkiismeret-furdalást, hogy van egy gondozatlan területe az életemnek, amivel felelős gazdaként valamit tennem kellene. Valamit. Bármit. Elsősorban méltó befejezésre gondoltam, de feltámadt bennem a nosztalgia. A honvágy. Ez a terep mindig is az enyém volt. Az írás segített feloldani a mindennapokat, amire egy pikírt, ámde frappáns felterjesztés soha nem lesz alkalmas, a facebook pedig kevés. És ezt most kezdtem megérezni magamon. Elsősorban, mivel életem alkotásai közül talán erre, meg a bölcsis adventi vásárra megvarrt harminchat darab karácsonyfadíszre lehetek a legbüszkébb.

És itt jött el a cselekvésre ösztönzés. Egy merő véletlen, egy kisebb csoda, vagy a rosseb tudja. A fodrász, akinek feltűnt, hogy durván száraz a hajam, mire tájékoztattam, hogy szteroid gyulladáscsökkentőt szedek, aztán persze körüljártuk a témát és végül kibukkantunk az IBD-nél. Hümmögött. Majd némi beszélgetés után felvetette, hogy nekem blogot kéne írnom.

Nyilván a kettőt összekapcsoltam. Miért ne tettem volna? Kábé bárki felhördült volna, hogy ÉGI JEL! Miért én legyek a kivétel? Ki vagyok én, hogy kivételesnek érzehessem magam? Tehát nem vagyok az. Ebben a kérdésben semmiképpen. De talán teljesebbé tudom tenni a magam világát. Persze álszent is lennék, ha azt állítanám, hogy csak a magam kedvéért írok. Nem, marhára dagadok, ha látom, hogy vannak olvasóim. Ellenkező esetben papíralapú naplót vezetnék, kicsi lakattal és az illetékteleneknek tartogatott bazi átokkal, ami a kinyitás pillanatában lesújt a kíváncsiskodóra. Egy blogot az ember a világnak is ír, akár kíváncsi rá a világ, akár nem.

Hát ennyi. Mára.