- Hát te, nem szabin vagy? - kérdi egy kolléga.
- De, csak behoztam a táppénzes papíromat.
- Beteg voltál??? De semmi komoly, ugye? (Itt kérdezem: MILYEN HÜLYE KÉRDÉS MÁR EZ???)
- Nem, semmi extra. - Mit tökösködjek azzal, hogy tkp. kórházban voltam és telenyomtak infúzióval, meg gyulladáscsökkentővel és csak mázlim volt, hogy nem kellett vért kapnom?
Mikrodiktátor ekkor érezte úgy, hogy ideje tisztázni a helyzetet:
- Igen, anyát elvitte egyik éjjel a mentő.

Beelegeltem annyira, hogy milliméterenként vágom a centit. Persze mindenki csak kóvályog az irodában is, aki meg nem, az nyilvánvalóan földönkívüli, de valahogy úgy érzem, nekem a legrosszabb (ez persze nem igaz, de jogomban áll így érezni). És persze Lénóka is csinálja a programot (stomatitis aphtosa), mert miért ne. DE! Vasárnap irány Szemes két teljes hétre. HÁHÁHÁ!

Ma hazatérvén az utolsó teendők elvégzése után egyszerre találtam egy levelet Orbán Viktortól, meg egy maréknyi AnthonBerg-et a postaládánkban. Az előbbi a kukában landolt, az utóbbi a fa alatt kötött ki (és ezúton is köszi érte Asztronautának). A fa alatt, amit meghozott a Jézuska reggelre, DÖBBENET! 

A nyaralásról készített videót ma még csak ötödjére nézzük meg (az "Anyaaaaa, nézzük meg a Dádidádi-dádádát!" folyamatos ismétlelgetése egy idő után egy CIA-ügynököt is megtörne), de mivel én már nem nézek oda, sosem találom el, mit eszik a Nínóka (kürtös kalács? banán? ropi? attól függ, hol tartunk). A mosás lassan lemegy, minden tegnap este lehányt alvójáték és ágynemű ragyog a tisztaságtól, BudaiPasa legnagyobb örömére pedig ma reggel nem dobta ki Lénóka az antibiotikumot. Lénóka, aki mostanában játék közben többször basszamegezett egyet, nem csekély riadalmamra.

BudaiPasa mindjárt befejezi a porszívózást, a pulyka is készül, és lassan mi is kiöltözünk.

Boldog Karácsonyt!

Mi sem jellemzőbb, hogy tegnap minden programunkat lemondtuk 30-ig, mertmivelhogy a Pulya valahol összeszedett egy izmos kis tüdőgyulladást. Mit is mondhatnék erre... A meghittség így mindenesetre garantált. :)

Tekintettel arra, hogy január 2-a van, eltekintenék a boldogújévezéstől, mivel már benne vagyunk, legalább rüsztig és már most milyen boldog! Persze holnaptól BudaiPasa újra Geribá lesz, meg egyetemista, Lénárd továbbra is növeszti a frissiben kibújt négy darab fogát, aminek köszönhetően lázas, taknyos, köhög és mindezek tetejébe még az eddigi legdurvább pelenkakiütést is összehozta, de! Nincsde!

Mire véget ért a karantén, elkezdett dőlni Lénárdból a takony. Így, ebben a sorrendben.

Tökmag megint beteg. Ez így önmagában persze még nem dráma, de erre a hétre három kisbaba/-gyereklátogatás volt betervezve, amiből kettőt már lemondtam, a szombatira viszont ha máshogy nem, de egyedül mindenképpen elmegyek.

Lénárd egyébként elképesztő tempóban fejlődik. Két-három héten belül elkezdett mászni (erről már kezdtem lemondani, tekintve, hogy a kúszás után egyből felállt), egyre töbször látom felülni (ebben eddig is csak kényelmes volt), megtanulta, hogy hol van a lámpa, a repülő, meg a feje, imádja a sonkás-sajtos szendvicset, meg a Cserpes gyümölcsjoghurtokat és befejeztük a szoptatást. Ez nem járt akkora megrázkódtatással, mint ahogy illenék egy vérbeli ősanya szerint, de mert a mennyiség gyakorlatilag értelmetlenné tette a dolgot, nem mutattam hajlandóságot arra, hogy szarul érezzem magam emiatt. És Lénót sem zavarja, hogy tápszert kap lefekvés előtt. Zavarja bezzeg a gyógyszerész csajt az Erzsébet-Nagylajos sarkán, de őt meg pont leszarom.

Újdonság még, hogy ha tehetem, jövő szeptemberben visszamegyek hat órában dolgozni gyes mellett, már ha Lénárdot felveszik bölcsibe (vagy Juditmama vállalja az állandó felügyeletet...). Persze szép volt a nagy elhatározás, hogy majd Gergő átveszi a stafétát és ő meg gyesre, de anyagilag nem nagyon engedhetünk meg magunknak ilyesmit. Főleg, hogy Lénárd saját szobát kap szülinapjára, így a nappalit egy kicsit rendbe kell szednünk. Ezt a legnehezebb egyébként jelen pillanatban felfogni, hogy az a kis süvöltő büdösbogár, akit a Péterfyben a kezembe nyomtak már egy éves lesz.

Most pedig Magnumot fogok nézni a Cool-on.

Küzdök Tökmag hörghurutjával, és megállapítottam, hogy az orrszívó-porszívó feltalálója elfelejtette kifejleszteni azt a két kis kart az eszközön, amivel lefogom az üvöltve kapálózó gyerek kezeit, míg én szippantok és közben fogom a fejét. Így az orrszívás gyakorlatilag vagy kétemberes művelet, vagy pankráció. Amikor éppen nem szipantok, akkor viszont móka-kacagás az élet. Lénó amúgy minden lehetséges kapaszkodóponton állásba húzza fel magát és mindig az kell neki az asztalról, amit én a legkevésbé szívesen látnék a kis kezei között (és persze a szájában): laptop, bögre víz, vezetékes telefon, DM-kuponok, ésatöbbi. Mondjuk ma benéztem és kiharapott egy elöl hagyot borítékból egy kis darabot (pontosan onnan, ahová a fasírt receptjét jegyeztem le), de mutasson nekem valaki egy olyan gyereket, aki nem kóstolta meg hatéves koráig a papírt és a földet. És ha már fasírt, akkor ma főztem: a zöldbabfőzelék sós, a fasírt sótlan lett. Az elsőnél még sírtam, a másodiknál már nevettem. És már eléggé számolom vissza a napokat ötödikéig.

Torokfájásra ébredtem. Meg Lénárdra, aki iszonyú erőfeszítéseket tett a kakilás érdekében. A hangokból legalábbis erre következtettem. BudaiPasa csinált nekem mézes mentateát és anyukám utasítására műtősmaszkban közelítek a gyerekhez. Már most utálom. A maszkot.