Amikor az alig szemerkélő esőben lesétáltam a Mexre és felszálltam a kisföldalattira, még nem gondoltam volna, hogy ez a csütörtök egy kurv@jól álcázott hétfő. Amikor a Hősök terénél monszun fogadott, még mindig csak gyanakodtam. A bizonyosság pillanata akkor következett be, amikor a 105-ös megállójába érve a külső sávban alig hatvannal elrobogó furgon negyven liternyi pocsolyalével terített be fél szempillantás alatt, talptól vállig. Az irodában szutyogtam és egy kevés levet is ereszetettem, majd - miután rájöttem, hogy a kézszárító a mosdóban alkalmatlan egy farmer gyors megszárítására - élve a lehetőséggel, hazavitettem magam és átöltöztem. Teljesen. Ellenkező esetben most Mikrodiktátor gazdagabb lenne hat darab békatestvérrel, akiket a nap folyamán keltettem volna ki, én meg minimum egy vesemedence-gyulladással.

Beelegeltem annyira, hogy milliméterenként vágom a centit. Persze mindenki csak kóvályog az irodában is, aki meg nem, az nyilvánvalóan földönkívüli, de valahogy úgy érzem, nekem a legrosszabb (ez persze nem igaz, de jogomban áll így érezni). És persze Lénóka is csinálja a programot (stomatitis aphtosa), mert miért ne. DE! Vasárnap irány Szemes két teljes hétre. HÁHÁHÁ!

Nem kívánok itt hosszan írni a közigazgatási szakvizsgáról. Kötelező részt tegnap letudtam, a szó a stíúdióé.

- Rajzolj oda engem is az íróasztalomhoz!

- Akkor legfeljebb egy pöcsöt rajzolhatnék, de nem fogok.

Hiába, az élet vidám, a kollégák közti összetartás pedig kiemelt fontosságú.

Ma délután leettem a 4500 forintból az áfát a Trófeában. Mit ne mondjak, jól jártak velem. Aztán kaptam egy e-mailt és sebtiben meg is rendeltem Gergő ajándékát, szóval újabb pipa került a nemlétező karácsonyi tennivalók-listámra. Ja, hogy miért nem létezik? Mert nincs időm megírni. Mert olyan fáradt vagyok, hogy tegnap este pl. hamarabb aludtam, mint Mikrodiktátor, akit egyébként altattam és kétpercenként riadtam fel arra, hogy folyik a nyálam. Mert már annak is örülök, hogy az öt kötelező recept alapján össze tudtam állítani egy épkézláb karácsonyi bevásárlólistát, bár nem vagyok benne biztos, hogy minden hozzávalónál jól adtam össze a végmennyiséget (létezik egyáltalán ilyen szó???). 

Köszöntem a figyelmet.

Tökmag megint beteg. Ez így önmagában persze még nem dráma, de erre a hétre három kisbaba/-gyereklátogatás volt betervezve, amiből kettőt már lemondtam, a szombatira viszont ha máshogy nem, de egyedül mindenképpen elmegyek.

Lénárd egyébként elképesztő tempóban fejlődik. Két-három héten belül elkezdett mászni (erről már kezdtem lemondani, tekintve, hogy a kúszás után egyből felállt), egyre töbször látom felülni (ebben eddig is csak kényelmes volt), megtanulta, hogy hol van a lámpa, a repülő, meg a feje, imádja a sonkás-sajtos szendvicset, meg a Cserpes gyümölcsjoghurtokat és befejeztük a szoptatást. Ez nem járt akkora megrázkódtatással, mint ahogy illenék egy vérbeli ősanya szerint, de mert a mennyiség gyakorlatilag értelmetlenné tette a dolgot, nem mutattam hajlandóságot arra, hogy szarul érezzem magam emiatt. És Lénót sem zavarja, hogy tápszert kap lefekvés előtt. Zavarja bezzeg a gyógyszerész csajt az Erzsébet-Nagylajos sarkán, de őt meg pont leszarom.

Újdonság még, hogy ha tehetem, jövő szeptemberben visszamegyek hat órában dolgozni gyes mellett, már ha Lénárdot felveszik bölcsibe (vagy Juditmama vállalja az állandó felügyeletet...). Persze szép volt a nagy elhatározás, hogy majd Gergő átveszi a stafétát és ő meg gyesre, de anyagilag nem nagyon engedhetünk meg magunknak ilyesmit. Főleg, hogy Lénárd saját szobát kap szülinapjára, így a nappalit egy kicsit rendbe kell szednünk. Ezt a legnehezebb egyébként jelen pillanatban felfogni, hogy az a kis süvöltő büdösbogár, akit a Péterfyben a kezembe nyomtak már egy éves lesz.

Most pedig Magnumot fogok nézni a Cool-on.

Már csak két nap van hátra a teljes lazulásig, holott két hete még úgy terveztem, hogy fenét maradok itthon szeptember 30-a után, jobb lesz nekem október közepéig a Madarász utcai ingergazdag környezet. Persze mindenki szuperkedves lett így az utolsó napokra, kivéve Mérit, aki hatványozottan hozza a formáját (de mindig vigaszt nyújt a száján terpeszkedő herpesz látványa...). Így a végére eléggé elegem lett az emberekből.

Egyre nehezebb az ébren maradás is annak ellenére, hogy már este fél tízkor kidőlök. Egyrészt a hátára fordított teknősbéka is kecsesebben és könnyedebben mocorog, mint én, másrészt nagy felfedezésem, hogy az éjszakai pisik száma a trimeszterekével megegyezik. Mindez együtt nem túl pihentető. És akkor még az egyre inkább a szülés körül forgó gondolataim is hozzáadódnak a káoszhoz, amit csak a frissen kiteregetett babaruhák tudnak ellensúlyozni, meg BudaiPasa dörmögése.

Délelőtt elzarándokoltam a Péterfybe, ahol a múltkori után végeztek egy kontroll-ultrahangot. Várakozás közben beszélgettem egy kismamával, aki közölte, hogy ugye két hét múlva nekem már össze kell készítenem a kórházi csomagot (nem, édesem, két hét múlva még dolgozom), meg nyilván mindent megvettünk már (ja, a babakocsit, mit gondolsz, mivel töltöm majd az utolsó négy-öt hetet), meg hogy az ő férje az ifjú trónörökösnek semmi használtat nem hajlandó elfogadni (ti tudjátok). Aztán megtudtam, hogy az én édes drága kicsi fiam három hét alatt 1941 grammra tornázta fel magát és elöntött a büszkeség. A vizsgálat után azt is közölték, hogy minden a legnagyobb rendben és ezek után lecsesztek, hogy ennek ellenére mégis úgy képzelték el, hogy én októbertől már nagyrészt vízszintes testhelyzetben töltöm a hátralevő másfél hónapot. Most akkor mi van??? Édesanyám erre telefonon megnyugtatott, hogy ha három hét alatt semmit nem változott a helyzet a méhlepénnyel, ami helyzetet a szülészem szerint amúgy le is kéne szarnom, akkor nem látja akadályát a kereső tevékenység folytatásának. Én meg boldogan mentem munkába és őszintén szólva nem sok szalmaszálat tettem keresztbe a kapcsolati tőke ápolásán (értsd: volt szobatársakkal telefonon folytatott negyvenperces fecsejek) túl.

Nem volt fantáziám más címet kitalálni, pedig nem olyan hétfő volt, csak tényleg hétfő. Naptárilag, ugye. A mai nap eseményei egyébként az alábbiakban foglalhatók össze:

Enyhén szólva is kialvatlanul keltem fel, köszönhetően a frontnak, a kölöknek és annak, hogy a kapu egész éjjel zúgott. Aztán. Megrémültem, hogy mi a fittyfenét fogok csinálni én szeptember 30-a után itthon hat hétig, úgyhogy lehet, hogy még egy-két hetet ráhúzok októberre is. Lacilaci egyből közölte, hogy azzal jobban járok anyagilag is (naná, táppénz helyett fizut kapni nem tekinthető rossznak), meg végülis mehetek az irodából is szülni (na azt azért nem) és addig is segíthetek Oberfarok lemaradását feldolgozni, miután a sajátunktól három héttel ezelőtt megszabadultunk. Zita meg csak szimplán örült. Majd hazafelé felhívott papa, hogy közölje, tíz éves várakozás után bébibumm lesz a családban, mert nem csak Maszat, meg leendő unokahúgom (Bogi) van úton, de unokatesómék is bejelentkeztek a gólyahírrel, így nagyjából háromhavonta lesz belőle egy-, két-, majd háromszoros dédnagypapa. Mit is kívánhatna kilencven éves korára... :)))

Most pedig vacsorázom.

Ápdéjt: fríblog főoldalra kerültem. Nem tudom, kinek a jóvoltából, de részemről a megtiszteltetés.

elsején voltunk négydén, ahol maszat nagy kegyesen az egyik felét hajlandó volt megmutatni. becsült súlya 1409 gramm. érdekelne ezek után a nem becsült súlya is. budaipasa meg csak ült és azóta egy kicsit talán kevésbé tartja ijesztőnek a hasamat huppogtató izémicsodát, hogy látta a szemét (kacsintós), az orrát (pisze) és a száját (egyszerűen gyönyörű). mindehhez rod stewart szolgáltatta a muzsikát.

tegnap a babaváró tanfolyamon jól megörültünk egymásnak mi kismamák és a péterfy szülészete. megtudtam, hogy jobb kezekbe nem is kerülhetek, mint a péterfy orvosai, szülésznői, de még a műtősfiú is itt a legbababarátabb kerekegy világon, ami persze megnyugtatott. az sem ment újdonságszámba, hogy a vietnámi kismama nem kínai, de ért magyarul. vagy legalább ennyit el tud mondani.

a kialvatlanságom pedig kezd vészessé válni. lassan több kárt okozok bent, mint amennyi hasznomat a hivatal láthatja. pedig az sem kevés... :) de már csak 24 23 (mondom én, hogy fáradt vagyok...) nap a munkában. jippijájé.

A hét tanulsága, hogy a hőség különösen egy negyvenhat fokos irodában elviselhetetlen. Emiatt ma ki is hagytam az élményt. Helyette bementem a Péterfybe beutalóért és vettem három liter tejet. Majd itthon belecsöppentem a Két torony második felébe, amit Budaipasa és Szonja szemrevételez éppen és már készülök Réka érkezésére.

Maszat pedig folyamatosan és megállás nélkül helyezkedik. A buszon velem szemben ülő hamvas tizenévesek legnagyobb megrökönyödésére. :)