Beelegeltem annyira, hogy milliméterenként vágom a centit. Persze mindenki csak kóvályog az irodában is, aki meg nem, az nyilvánvalóan földönkívüli, de valahogy úgy érzem, nekem a legrosszabb (ez persze nem igaz, de jogomban áll így érezni). És persze Lénóka is csinálja a programot (stomatitis aphtosa), mert miért ne. DE! Vasárnap irány Szemes két teljes hétre. HÁHÁHÁ!

ma a kétéves-és-háromhónapos ebéd és alvás után a nezsiből hazafelé teljes eltökéltséggel közölte velem félúton - az egyébként tízperces sétának a huszadik percében (igen, tetű lassan haladtunk) -, hogy akkor ő most megy és felszáll egy villamosra. még el is köszönt. és ez volt a harmadik pontja a hazaútnak, ahol megkörnyékezett a laposguta. nem beszélve arról, hogy milyen kitartóan tud ülni azon a rohadt motoron az ónos esőben és nem haladva nézni a metrót a kerepesin. de az még délelőtt volt, amikor még legalább hajlandó volt felszállni a járgányra.

mindenesetre az "oké, ha nem jössz, akkor anya nélküled megy haza apához!", illetve a "ha nem jössz, kidobom a motort az első kukába!" nyilvánvalóan nem működnek. a karjánál fogva húzni az artikulálatlanul bömbölő gyereket pedig mindig csak a kívülállók szemszögéből megbotránkoztató látvány. mert ha elengedem, akkor három dolog történik: a) ismét lecövekel, vagy b) elkezd sétálni - visszafelé, esetleg c) kitalálja, hogy vegyem fel. az első kettő értelemszerűen nem visz előre, a harmadik pedig csupán megfontolandó, mivel mikrodiktátor tizennégy kiló - pucéran.