Beelegeltem annyira, hogy milliméterenként vágom a centit. Persze mindenki csak kóvályog az irodában is, aki meg nem, az nyilvánvalóan földönkívüli, de valahogy úgy érzem, nekem a legrosszabb (ez persze nem igaz, de jogomban áll így érezni). És persze Lénóka is csinálja a programot (stomatitis aphtosa), mert miért ne. DE! Vasárnap irány Szemes két teljes hétre. HÁHÁHÁ!

ma 03:51-kor ébresztés gyanánt homlokon csókolt a padlólap szegélye, ergo 04:00 elõtt keltem. púpom lett, de nem lilult be. és már brüsszelben fetrengünk kajakómában.

hosszas pakolgatás és táskaválogatás után édesanyámmal megszavaztuk a magyar pszichiátriai társaság XIII. kongresszusáról szerzett táskát, mint alkalmast, hogy egy hétre elegendő cuccot (mínusz szandál, tisztasági, könyv, fotózógép) belepakoljak és engedjenek felszállni vele (mint kézipoggyász) a fapadosra, ezek után még el kellett döntenem, hogy fél óra elég-e a reggeli piperére, meg a kávéra, mert ha nem, akkor kelhetek 04:00 előtt, amihez érthető módon nem ragaszkodtam, vagyis marad 30 percem arra, amire hajnali 04:00-kor egy óra sem lehet elég.
aviszontlátásra!

Úgy másfél autónyi cucc összepakolva, plusz egy ánégyes oldal teleírva, hogy mit kell még reggel beszuszakolni a táskákba - lehetőség szerint - anélkül, hogy újabbat kezdenénk meg. Gergő szerint kilenckor indulunk. Szerintem kilenckor még
a) javában tetriszezünk a Ford seggénél a csomagokkal folyamatosan elhessegetve azt a kellemetlen gondolatot, miszerint a babakocsi még mindig nincs bent az autóban;
b) Lénó szeszélyeinek megfelelően éppen csak kikászálódtunk az ágyból, mert amikor kéne, akkor persze nem jelenik meg reggel fél nyolckor az ágyunk mellett Monyival a hóna alatt a házi biovekkerünk.
Nyaralás, én így szeretlek!

Bár már vasárnap óta itthon, valahogy nem találtam megfelelő időpontot a posztolgatásra, ám a fiúk alszanak, a mosógép mos, a már mosott ruha szárad és remélhetőleg több hal nem döglik fel az akváriumban sem, szóval eljött az idő.

Alapvetésként leszögezném, hogy egy: Poroszlón lenni jó, kettő: Lénárddal nyaralni jó, három: a Sarokház Cukrászda puncsdesszertje (ami valójában nagyképűen annak titulált puncsos minyon, és mint ilyen, az egyik személyes kedvencem) még mindig megérdemli, hogy naponta egyek belőle egyet, négy: OLIMPIA!
Az utazás oda persze olyan volt, amilyen. Tökmag ordított, mi meg - autópályamatrica híján és egy rossz irányválasztás következtében - szó szerint úttalan utakra keveredtünk, de kaland az élet. Hazafelé a nem várt izgalmakat BudaiPasa fejfájása okozta, szóval nem unatkoztunk utazás közben.
Az első hét családiasan telt. Mert családdal voltunk, ami időről időre bővült egy kicsit. És eljött az a pont, amikor már mama is kitalálta, hogy meglátogatnak minket ("péntekre pont nincs programunk..."), és bár a célzásairól igyekeztem egy darabig nem tudomást venni, hátha, de nem. A mama nem adja fel, én viszont akármennyire imádom őket, pont nem hiányzott, hogy a három kiskorú mellett még őket is terelgetni kelljen figyelembe véve a mama szédüléseit, csuklásait, enyhe és erősebb rosszulléteit, meg a papa félóránkénti pisiléseit, szédüléseit, fáradékonyságát és persze mindkettejük nagyothallását (aminek a kiküszöbölésére megvásárolt méregdrága hallókészülékeket egyszerűen nem használják). Szóval mondtam a mamának, hogy pénteken kánikula lesz - az is volt - és a mama egyből közölte, hogy ilyen melegben sajnos nem vállalkozhatnak erre az útra. És ezt pont úgy mondta, mintha a végéről csak azért hagyta volna le a "bárhogy is nyavajogtok, hogy lemenjünk"-et, mert nem akarta fájdítani a szívemet az elutasítás nyomatékosításával és véglegességével. Én erre már bátran sajnálkoztam fennhangon egy kicsit, majd gyorsan letettem a telefont, nehogy a mama mégis meggondolja magát.
A második héten Maru-Zigi, Judit-Lala-Bogyó, Kati-Csabi, végül Kuku, Évi és Leti érkeztek meg több-kevesebb időre és meg kellett állapítsuk, hogy ha ilyen tempóban bővül a csapat kiskorúakkal, ahogy most tűnik, akkor új házat kell nézzünk. Én speciel azt sem bánnám, ha a Balatonnál, de ezzel lehet, hogy egyedül vagyok.
És végül. Lénárd a nyaralás során rettentő sok hasznosságot tanult: megenni a Kecskeméti bébiételt, megkeresni az összes kábelt játék (rángatás és rágcsálás) céljából, pacsit adni, csücsöríteni, ülve maradni, ha úgy tesszük le, feltérdelni a kiságyba kapaszkodva, ha galád módon el akarjuk altatni, túlélni a Tisza-tóba való teljesen véletlen és veszélytelen, ám annál váratlanabb beborulásokat, és BudaiPasának köszönhetően mindkét lábát használni kúszás közben. Mert ismerünk egy jó mozgásnevelőt, ugye.