A Lipótiban négyszer kellett megismételnem, hogy vajas croissant-t kérek, az utolsónál kicsit feltekertem a hangerőt és tagoltabbá vált a beszédem, mint az egyszeri magyaré külföldön. Hát nem megsértődött az eladó kislány? Hogy neki jegyzetelnie kell, meg írnia, meg faszomsetudjamit, őszintén szólva nem is érdekelt. Igaz, nem terheltem a saját problémáimmal sem, miszerint

- nekem is hosszú volt a napom,

- nekem is melegem van,

- vele ellentétben 20 perccel azelőtt én akkorát pereceltem cajglival az Uzsoki-Erzsébet sarkánál a villamossíneken, hogy odalett a bal lábfejem, mert persze sikerült hosszában rátekernem a sínekre, mivel béna vagyok, fáradt és hőgutát kaptam hazáig,

- kibaszottul idegesítő felnőtt emberrel kommunikálni abban a daráló üzemmódban, ami már a majdnem négyévesnél sem feltétlenül szükséges, értsd: négyszer elmondani ugyanazt a végtelenül egyszerű dolgot egymás után.

Tényleg bazi nagyot estem. Szerintem BudaiPasa lassan oldalsó kerekeket szerel a bringámra, csupán a biztonság kedvéért...

Mikrodiktátor érzékeny gyerek.

Meg persze okos, meg gyönyörű és vannak pillanataim, amikor csak facsarodom tőle és váratlanul olyan érzelmi lökés ér, mint szülés után, amikor néztem az alvó kisfiamat és egyik pillanatról a másikra elkezdtek ömleni a könnyeim. Nehezebbek azok a pillanatok, amikor a féltés csordul túl, jellemzően félálomban és magatehetetlenül rettegek valami arctalantól, ami árt neki, hogy aztán BudaiPasa ne tudja, mi a kutyaúristen lelt engem, amiért zokogva ülök fel az ágyban.

De persze Mikrodiktátor három és fél évesen nem csak játék és mese, hanem egy merő dac is tud lenni, meg türelmetlenség, meg szeleburdiság, amit alapesetben el lehet humorizálni. Alapesetben. Lehet higgadtan is kezelni. Lehet. És van, hogy nincs türelem, hogy gurul a gyógyszer messzire, hogy nincs kísérletező kedv, beleállok én is a szituációba, mint a gerely. Vagy legalábbis nem édibédizek, hanem ultimátumot adok. Esetleg lassan, megfontoltan elindulok.

És ilyenkor jön a legörbült szájjal üvöltés: "De anyaaaaaaaaaaaa, bééééküljünk ki!". Ma nagyjából fél óra alatt négyszer. Egyszer sem durvult el a dolog, csak érezte a feszkót. Hogy állunk az esőben az utcán, rajtam a táskám, meg az övé, egyik kezemben a bevásárlás, a másikban a bevásárlószatyorba nem férő 24 tekercses klotyópapír, rimánkodok neki, hogy haladjunk, ő meg toporog egy pocsolyában a nem-gumicsizmájában és vár. Gondolom hogy kikeljenek az ebihalai.

Persze tölthetném a fejem SződyJudittal, VidaÁgival, CziglánKarolinával, Vekerdyvel, Ranschburggal, örömködhetnék, hogy éppen a pszichológiai érés melyik fokát tapossa a pulya, de a hétköznapokban ez gyakran redukálódik arra, hogy a) nehéz a cucc, b) már csak a tökömre akaszthatnék egy viharlámpást, c) hideg van és esik, d) milyen fázisokat tudok még beiktatni a kommunikációba, ami megelőzi a sakálüvöltést, tehát nem szalad rá össze fél Herminamező, és ilyenkor a tudományos és fennkölt helyett már csak arra törekszem, hogy legalább lennkölt ne legyek.

Az nem kérdés, hogy tudok sakálüvölteni. Csak azt nagyon nehéz varázsütésre abbahagyni. Az üvöltés a kontrollvesztésem legbiztosabb jele és utána már csak a lelkiismeret-furdalás marad, hiszen Mikrodiktátor bármennyire is okos és szép, csupán három és fél éves. Kisgyerek. Lelke meg akkora van neki, mint egy óriáskerék.

Hát így vagyunk.

Tudomány-rovatunkban ma:
Lénárd mérgében rám borította a karalábélevesét. A farmerom és a pólóm kiváló nedvszívó képessége ezáltal empirikus úton is bizonyítottá vált.

Jó lenne tudni, vajon megengedhetem-e magamnak a boldogtalanságot is néha anélkül, hogy bűntudatom lenne.

Gergővel most éppen elég rettenetes időszakot élünk és nem tudom, hogy fogunk ebből kilábalni. Most jutottam el odáig, hogy az egész délelőttöt végigbőgtem és közben azon zakatoltam, hogy ennyitől csak nem megy el a tejem. (Tudom, hogy ez hülyeség, de erre értettem, hogy mostanában még rosszul sem érezhetem magam, mert már annak is következményei lehetnek.) Visszatérve a fősodorba, vannak napok - így ez a mai is -, amikor egyszerűen semmi nem működik. Mintha kevesek lennénk Lénárdhoz és egymáshoz is. És persze szeretném azt hinni, hogy ez a ritkább, és alapvetően jó nekünk és boldogok vagyunk, de amikor nem, az teljesen elnyomja a jóságot és a boldogságot, mintha azok soha nem lettek volna, csak a viták, a feszültség és az elkeseredettség. És az egyre durvább visszavágások, az egyre könnyebben elpattanú húrok, az attól való félelem, hogy mikor lépjük át azt a határt, ahonnan már nem lehet visszatáncolni, amit már a másik nem tud megbocsátani. Mindez persze újabb feszültséget szül, ami csak újabb vitákat generál és megint egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz a vonalhoz. Pedig nincs még két olyan ember, aki ennyire fontos lenne nekem, mint Gergő és Lénárd. És tudom, hogy Gergő is ugyanígy van velünk. És egy rossz ébredés, a figyelmetlenség, vagy egy nyitva hagyott ajtó mégis mintha felülírná a fontossági sorrendet.

Ilyenkor pedig nem lehet felpattanni és elszaladni egy kicsit, hogy egyedül lehessek és kiszellőztethessem a fejem, de még csak igazán el sem hagyhatom magam, mert Tökmag a szomszéd szobában alszik és ha felébred, akkor nem lehetek csak félgőzzel anya. Márpedig anya az vagyok, meg feleség is. Meg Dióskali is, aki rumlis és pukkancs, aki habzsolja a világot, de pillanatok alatt vált és belesüpped a szomorúságba is, aki egyik nap nem tud nyugodtan megülni a seggén, a másik nap meg nem kel fel a könyve mellől. Ellentétes vagyok és kicsit kiszámíthatatlan - kivéve, hogy bizonyos dolgok mindig fel fognak bosszantani. Tisztában vagyok a hibáimmal, de ez nem jelenti azt, hogy minden alkalommal uralni is tudom azokat. De szinte semmit nem csinálok félgőzzel, amihez kedvem van. Beleértve Gergőt és Lénárdot, a Nigella-féle csokitortát, a bömbölést egy délelőttön keresztül, a szennyestartóval folytatott küzdelmet és a könyvek és ruhák vásárlását. 

Szóval felpattanás helyett születik ez a bejegyzés, ami talán túl érthető, túl konkrét és keresetlenül őszinte, van benne egy kis családi szennyes, meg az, hogy Dióskali is ember. De álszentség lenne azt a benyomást kelteni, hogy csak azért, mert szeretjük egymást Gergővel, és mert van egy csodás gyerekünk, attól máris dalra fakadnak a fák is. Ennyit rég vitatkoztunk és veszekedtünk, ugyanakkor bízom benne, hogy ilyen boldogok soha nem voltunk még. Én legalábbis biztos nem. És ehhez kell Gergő is, nem csak Lénárd. Olyan ez, mint a produkció és a Kontrax. És csak együtt mehet ez nekünk.