Ettől a pillanattól kezdve viszont nem volt megállás. Pulykát sütöttünk, salátához valót szecskáztunk, tartárt kevertünk, rendet raktunk, csillogósítottunk, suvickoltunk, már-már vikszeltünk, vakszoltunk és szidoloztunk is, de megérte.

Délután fél 4-kor aztán befutott Jézuska az ajándékokkal is, majd 4-kor megint, majd futottunk mi is egy kicsit utána, de elkaptuk. Végül újra itthon, degeszen, álmosan.

Az volt a terv, hogy a karácsonyfát visszafogottan, már-már szerényen díszítjük. Aztán kibontottuk, és rá kellett jönnünk, hogy egyetlen szóval lehet jellemezni a helyzetet: újratervezés. Lett tíz négyzetmnéternyi díszítendő felületünk. Így aztán az angyalfánk senem visszafogott, senem szerény, hanem meglehetősen csicsás. De az illata a vizuális sokkot kellőképpen ellensúlyozza.

Mikrodiktátor nyomatékosít:
"Anya, most már menj ki. Érted? FOGOD?"

Ma Mikrodiktátor beszívatott.
- Anya, ki kellene találnunk valamit... - adta elő titokzatosan.
- És mit? - kérdeztem én, rezdülvén a csemetére, tök gyanútlanul.
- SZALÁMIT!

- Mondd apának, hogy keljen fel, hasára süt a nap.
- Apaaaaaaaa! Hasadra süt a nap.
- Most mondd apának, hogy jó, hogy hazajött.
- Apaaaaaaaaa! Jó, hogy... Keltsd fel a hasadat!

-------------------------------------------

Pancsolás után, mindenben utánozva Zalánt, aki törölközőbe csavarva felpattant a hintaágyra:
- Anyu, én is hintázhatok bebigyulálva?

Úgy másfél autónyi cucc összepakolva, plusz egy ánégyes oldal teleírva, hogy mit kell még reggel beszuszakolni a táskákba - lehetőség szerint - anélkül, hogy újabbat kezdenénk meg. Gergő szerint kilenckor indulunk. Szerintem kilenckor még
a) javában tetriszezünk a Ford seggénél a csomagokkal folyamatosan elhessegetve azt a kellemetlen gondolatot, miszerint a babakocsi még mindig nincs bent az autóban;
b) Lénó szeszélyeinek megfelelően éppen csak kikászálódtunk az ágyból, mert amikor kéne, akkor persze nem jelenik meg reggel fél nyolckor az ágyunk mellett Monyival a hóna alatt a házi biovekkerünk.
Nyaralás, én így szeretlek!

Lénó sorra hordja ki a játékait a nappaliba és rém büszke magára, hogy mindezt már függőleges testhelyzetben végzi, illetve most próbál egy valahol megtalált kiskanállal kölesgolyót enni. És jövő héten már a bölcsis nyílt napokra megyek. Megjegyzem, szívszorulva...

Az elmúlt öt napban megtudtam, hogy ha a dinoszauruszok tudtak volna rejszolni, ugyanúgy kihaltak, de legalább boldogabbak lehettek volna.

Aztán.

Befejeztük a Shameless 2. évadát és úgy maradtam.

Voltam.

Diával és Asztronautával a Nemzetiben, aztán meg egy lakásban, aminek ötnullás a közös költsége, és ami annyira fura volt, hogy hirtelen a világ legkomfortosabb helyeként kezdtem tekinteni a negyvenhat négyzetméterünkre.

A negyvenhatra.

Amit most készülünk felforgatni, úgymint festés, átrendezés, bútorvásárlás és az egészből az lesz, hogy Lénárdom első szülinapjára saját szobát kap. Persze nem csak azt, hanem gyerekülést, meg egy csomó mesekönyvet, játékot és ruhát, amit már mind megrendeltem, vagy megvettem. Éppen a tortán gondolkodom erősen, mert banános-rizskrémes piskótatortát biztosan NEM akarok neki sütni. És az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert a kisfiam visszavonhatatlanul hagyja el a puha, babaillatú csecsemőkort, és kezdi meg a kisgyerekek küzdelmes, izgalmas és egyre önállóbb életét (aminek a nyitányaként mindent megtesz a laptop elrontása érdekében).

Amúgy volt ám más is.

Meglátogattuk az ikreket Nikiékkel karöltve és még BudaiPasa is jól érezte magát, pedig vadidegenekkel kellett jópofiznia órákon át. Voltunk Keresztúron Orsiéknál, a Violában Noémiéknél, felköszöntöttük Alízt első, Rékát pedig már a nyolcadik szülinapja alkalmából.

És persze mostam. Sokat.

A délelőtti lustálkodás, meg főzés után délután nekivágtunk a belvárosnak, ahol az egy főre eső külföldi túristák száma kilencvenkettő volt - beleértve az EPCA 46. éves találkozójának résztvevőit, akik lényegében csúcsra járatták a belvárosi szállodák forgalmát. És két dolog biztos nincs máshol: 1. H&M, mert az is tömve volt hisztérikusan vásárolgató EU-s és harmadik országbeli állampolgárral, 2. alvó gyerek, mert volt, aki Lénárdot fotózta le a babakocsiban. A jégbüfénél ettünk egy gofrit, majd a nagy téblábolás közepette egyszercsak beleütköztünk a WAMP-ba, ahonnan nem jöttünk el üres kézzel.

Lénárd pedig jól viselkedett.

Küzdök Tökmag hörghurutjával, és megállapítottam, hogy az orrszívó-porszívó feltalálója elfelejtette kifejleszteni azt a két kis kart az eszközön, amivel lefogom az üvöltve kapálózó gyerek kezeit, míg én szippantok és közben fogom a fejét. Így az orrszívás gyakorlatilag vagy kétemberes művelet, vagy pankráció. Amikor éppen nem szipantok, akkor viszont móka-kacagás az élet. Lénó amúgy minden lehetséges kapaszkodóponton állásba húzza fel magát és mindig az kell neki az asztalról, amit én a legkevésbé szívesen látnék a kis kezei között (és persze a szájában): laptop, bögre víz, vezetékes telefon, DM-kuponok, ésatöbbi. Mondjuk ma benéztem és kiharapott egy elöl hagyot borítékból egy kis darabot (pontosan onnan, ahová a fasírt receptjét jegyeztem le), de mutasson nekem valaki egy olyan gyereket, aki nem kóstolta meg hatéves koráig a papírt és a földet. És ha már fasírt, akkor ma főztem: a zöldbabfőzelék sós, a fasírt sótlan lett. Az elsőnél még sírtam, a másodiknál már nevettem. És már eléggé számolom vissza a napokat ötödikéig.

Bár már vasárnap óta itthon, valahogy nem találtam megfelelő időpontot a posztolgatásra, ám a fiúk alszanak, a mosógép mos, a már mosott ruha szárad és remélhetőleg több hal nem döglik fel az akváriumban sem, szóval eljött az idő.

Alapvetésként leszögezném, hogy egy: Poroszlón lenni jó, kettő: Lénárddal nyaralni jó, három: a Sarokház Cukrászda puncsdesszertje (ami valójában nagyképűen annak titulált puncsos minyon, és mint ilyen, az egyik személyes kedvencem) még mindig megérdemli, hogy naponta egyek belőle egyet, négy: OLIMPIA!
Az utazás oda persze olyan volt, amilyen. Tökmag ordított, mi meg - autópályamatrica híján és egy rossz irányválasztás következtében - szó szerint úttalan utakra keveredtünk, de kaland az élet. Hazafelé a nem várt izgalmakat BudaiPasa fejfájása okozta, szóval nem unatkoztunk utazás közben.
Az első hét családiasan telt. Mert családdal voltunk, ami időről időre bővült egy kicsit. És eljött az a pont, amikor már mama is kitalálta, hogy meglátogatnak minket ("péntekre pont nincs programunk..."), és bár a célzásairól igyekeztem egy darabig nem tudomást venni, hátha, de nem. A mama nem adja fel, én viszont akármennyire imádom őket, pont nem hiányzott, hogy a három kiskorú mellett még őket is terelgetni kelljen figyelembe véve a mama szédüléseit, csuklásait, enyhe és erősebb rosszulléteit, meg a papa félóránkénti pisiléseit, szédüléseit, fáradékonyságát és persze mindkettejük nagyothallását (aminek a kiküszöbölésére megvásárolt méregdrága hallókészülékeket egyszerűen nem használják). Szóval mondtam a mamának, hogy pénteken kánikula lesz - az is volt - és a mama egyből közölte, hogy ilyen melegben sajnos nem vállalkozhatnak erre az útra. És ezt pont úgy mondta, mintha a végéről csak azért hagyta volna le a "bárhogy is nyavajogtok, hogy lemenjünk"-et, mert nem akarta fájdítani a szívemet az elutasítás nyomatékosításával és véglegességével. Én erre már bátran sajnálkoztam fennhangon egy kicsit, majd gyorsan letettem a telefont, nehogy a mama mégis meggondolja magát.
A második héten Maru-Zigi, Judit-Lala-Bogyó, Kati-Csabi, végül Kuku, Évi és Leti érkeztek meg több-kevesebb időre és meg kellett állapítsuk, hogy ha ilyen tempóban bővül a csapat kiskorúakkal, ahogy most tűnik, akkor új házat kell nézzünk. Én speciel azt sem bánnám, ha a Balatonnál, de ezzel lehet, hogy egyedül vagyok.
És végül. Lénárd a nyaralás során rettentő sok hasznosságot tanult: megenni a Kecskeméti bébiételt, megkeresni az összes kábelt játék (rángatás és rágcsálás) céljából, pacsit adni, csücsöríteni, ülve maradni, ha úgy tesszük le, feltérdelni a kiságyba kapaszkodva, ha galád módon el akarjuk altatni, túlélni a Tisza-tóba való teljesen véletlen és veszélytelen, ám annál váratlanabb beborulásokat, és BudaiPasának köszönhetően mindkét lábát használni kúszás közben. Mert ismerünk egy jó mozgásnevelőt, ugye.

Több mint egy hónap után újra érzem a bizsergést az ujjaimban, hogy nekivágjak egy bejegyzésnek, de rögtön eszembe is jut, hogy ez az egész emlékeztet arra a helyzetre, amikor hónapok/évek után találkozom egy ismerőssel, aki megkérdezi, mi van velem. Erre ugye két lehetséges válasz létezik: a) semmi különös, hiszen annyi minden történt, hogy azt ennyi idő után már nem a "na és mi van veled?"-kérdésre fejteném ki, hanem mondjuk háromnapi hideg élelem, néhány üveg sör és bor, meg egy pár doboz cigi mellett a tábortűznél, b) a leglényegesebbnek tartott pontokat felsorolom és megpróbálok nem túl bunkó lenni, amikor a további kérdések megválaszolása elől eliszkolok, mielőtt gyökeret eresztenénk a járdába.

Szóval hol is kezdjem.

Fogytam. Ez nyilván nekem jelenti a legtöbbet, mert elhárult a veszély, hogy egy teljesen új nadrágkészletet kell beszereznem, a régi darabok Vercsinek történő felajánlása mellett. A fogyás körülményei lényegtelenek, bár nem volt szándékos a dolog. Az eredmény viszont nincs ellenemre.

Maszat betöltötte a 8 hónapot, jelenleg a 9 felé kúszik nagy erőkkel, merthogy kúszik, tapsol, és teljesen véletlenszerűen bár, de olykor már pápázik is. A szája be nem áll, a seggében rakéta, az akarata vas, nagy lelkesedéssel felfedezte az állatokat (a macskák látványától gyakorlatilag eksztázisba esik), és éjszakánként lassan sűrűbb a program, mint napközben. Tanultam neki négy verset Varró Dánieltől és ha lehet választani a koszos papucsom (babakocsi kereke, apa szandálja, erkélyről a huzattal bejutó falevél), meg a tiszta plüsspatkány (Nyuszi Úr, pelus, Morzsi-rongy) között, akkor kurvaélet, hogy a papuccsal (stb.) akar játszani, na meg az ajtóval. Túlesett az első betegségen (torokgyulladás, egyből megfejelve némi pelenkakiütéssel is), növeszti a második fogát is és négy napja játszuk azt, hogy fürdés után nem mossuk meg a fogait a végre beszerzett méregdrága fogkrémmel. De majd ma! És Békéscsabán a lagziban a menyasszony után ő volt a második legnagyobb sztár. :)

Na igen, voltunk Csabán esküvőn és BudaiPasa kedvéért magassarkút húztam. (Mily meglepő, magas lettem tőle.) Aztán voltunk Csomádon egy napot, ahol az árnyékos és kellemesen szellős teraszon próbáltuk kiheverni a kánikulát és ahol - bár nap nem ért - úgy leégett a vállam, mint már rég. De aznap este Asztronautával megnéztük a Kramer kontra Kramert, és ittunk két sört, és sétáltunk az Andrássyn és hangulatom lett tőle, ami nagyon jó volt. Meglátogattuk a Nagylányokkal és Lénárddal Noémit, Gergőt és Gellértet, akit Lénó egyből brutalizált is, de hála az égnek, nincs harag. Végül két hetet töltöttünk Maglódon, ahol ott volt anyukám, a macskák, a fagyizó a Martinovicson, a viharok, a kertben a friss paradicsom és paprika, meg az uborka, amiből most csináltam meg életem első koviubiját, és az álmatlan éjszakák, meg a visszaszámlálás, hogy mikor jön haza végre BudaiPasa.

Kaptam sok-sok jó hírt. Az ikrek már hazamehettek a szüleikhez, Csipi Dávid lesz, ha minden igaz, lett egy újabb Szonjababa a társaságban és sokszorosan megörültem annak, hogy Lénárd nem Milán lett.