Reggel még Mikrodiktátor is érezte, hogy ma ünnepnap van, mert hét óra után pár perccel kezdte csak a napot, plusz hajlandó volt bödönyölni is velünk egy kicsit. Kilenc óta viszont jómunkásemberek kopácsolnak/fúrnak a ház teljes külső kerületén, és nem kérdezem, miért pont ma, hiszen nyilván máskor nem volt rá idejük, hogy kezeljék az épület beázási problémáit. Én pedig kisvártatva forradalmi hangulatú mosogatásba kezdek: bekapcsolom a Petőfit, és eltakarítom a tegnapi pizzasütés romjait.

ha Lénárdon múlik, ma egy zacskó málnás pillecukrot, egy kis kocka Vénusz margarint, egy liter tartós és egy félliteres zacskós tejet, továbbá fél kiló kiváló minőségű sertészsírt viszünk haza a sarki CBA-ból. meg persze a bolt partvisát, amit valaki felelőtlenül elöl hagyott, és amivel az én kisfiam rögvest el is kezdett söprögetni. a produkciónknak köszönhetően viszont a teljes személyzet a kasszáknál integetett nekünk, potyogó könnyeiket törölgetve.

Legközelebb annyi és akkora darabra vágatom a varrónővel az anyagot beavatás előtt, amennyi és amekkora függöny lesz belőle, mert hét méter húsz centi függönyvásznat vasalni szívás. Pláne telihold környékén.

Az elmúlt öt napban megtudtam, hogy ha a dinoszauruszok tudtak volna rejszolni, ugyanúgy kihaltak, de legalább boldogabbak lehettek volna.

Aztán.

Befejeztük a Shameless 2. évadát és úgy maradtam.

Voltam.

Diával és Asztronautával a Nemzetiben, aztán meg egy lakásban, aminek ötnullás a közös költsége, és ami annyira fura volt, hogy hirtelen a világ legkomfortosabb helyeként kezdtem tekinteni a negyvenhat négyzetméterünkre.

A negyvenhatra.

Amit most készülünk felforgatni, úgymint festés, átrendezés, bútorvásárlás és az egészből az lesz, hogy Lénárdom első szülinapjára saját szobát kap. Persze nem csak azt, hanem gyerekülést, meg egy csomó mesekönyvet, játékot és ruhát, amit már mind megrendeltem, vagy megvettem. Éppen a tortán gondolkodom erősen, mert banános-rizskrémes piskótatortát biztosan NEM akarok neki sütni. És az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert a kisfiam visszavonhatatlanul hagyja el a puha, babaillatú csecsemőkort, és kezdi meg a kisgyerekek küzdelmes, izgalmas és egyre önállóbb életét (aminek a nyitányaként mindent megtesz a laptop elrontása érdekében).

Amúgy volt ám más is.

Meglátogattuk az ikreket Nikiékkel karöltve és még BudaiPasa is jól érezte magát, pedig vadidegenekkel kellett jópofiznia órákon át. Voltunk Keresztúron Orsiéknál, a Violában Noémiéknél, felköszöntöttük Alízt első, Rékát pedig már a nyolcadik szülinapja alkalmából.

És persze mostam. Sokat.

Küzdök Tökmag hörghurutjával, és megállapítottam, hogy az orrszívó-porszívó feltalálója elfelejtette kifejleszteni azt a két kis kart az eszközön, amivel lefogom az üvöltve kapálózó gyerek kezeit, míg én szippantok és közben fogom a fejét. Így az orrszívás gyakorlatilag vagy kétemberes művelet, vagy pankráció. Amikor éppen nem szipantok, akkor viszont móka-kacagás az élet. Lénó amúgy minden lehetséges kapaszkodóponton állásba húzza fel magát és mindig az kell neki az asztalról, amit én a legkevésbé szívesen látnék a kis kezei között (és persze a szájában): laptop, bögre víz, vezetékes telefon, DM-kuponok, ésatöbbi. Mondjuk ma benéztem és kiharapott egy elöl hagyot borítékból egy kis darabot (pontosan onnan, ahová a fasírt receptjét jegyeztem le), de mutasson nekem valaki egy olyan gyereket, aki nem kóstolta meg hatéves koráig a papírt és a földet. És ha már fasírt, akkor ma főztem: a zöldbabfőzelék sós, a fasírt sótlan lett. Az elsőnél még sírtam, a másodiknál már nevettem. És már eléggé számolom vissza a napokat ötödikéig.

Tökmag ma hajnali 5.20-kor úgy gondolta, eljött az ideje a früstüknek. Aztán fél nyolckor esküszöm, hogy csöngettek, de mire kiástam magam a paplan alól, előtúrtam a kulcsomat a babakocsi bevásárlóhálójából és kinyitottam az ajtót, már nem voltam ilyen biztos benne. Vagy az, aki a szombat reggeli pihenést semmibe veszi, addigra el is húzott jól végezve a dolgát. Mindenesetre addigra éppen eléggé felébredtünk, hogy már ne kísérletezzek az egyébként sakálként üvöltő Tökmag visszaaltatásával, hanem inkább bevágtam a hordozóba és kivittem magammal a konyhába, hogy legyen társaságom almapürésítés közben. Aztán nagy levegőt vettem és elmentem a Tescoba magunknak, meg Mamáéknak vásárolni, ami azért volt izgi, mert Lénárd és a babahordozó itt, a kocsi meg a Nezsiben volt, szóval egyik kezemmel toltam a babakocsit, a másik kezemben pedig kiskosárként cipeltem az autósülést. És Papa nagylelkű hangulatában volt, mert egy csomó pénzt hozzám vágott, mert gyereknap lesz és olyan nincs, hogy Lénárd ne kapjon semmit a dédiéktől, tehát amit vettem neki, azt gyakorlatilag a Papa vette, így BudaiPasa sem fog lekapni a tíz körmömről, hogy már megint mennyit költöttem.

Most pedig ráveszem magam, hogy etetés után elmosogassak, mert a konyhánk egy zsékategóriás horrorfilm díszletére hasonlít leginkább.

A mosásban mindig van egy páratlan zokni.

Amúgy hozzávetőlegesen a 4,718,854,713. ember vagyok a hétmilliárdból. Számolni itt lehet.

Ma bementem a terhespatológiára igazolásért a táppénzhez, ahol ugyanaz a (három héttel ezelőtt is megénekelt) doki úgy fogadott, mintha kicserélték volna. Mosolygott, viccelődött azon, hogy egy ilyen vaskos könyvet (Libba Bray: Az az édes, távoli harang) van-e még időm kiolvasni, majd halálos komolysággal előadta, hogy többet nem kell mennem a rendelésére, ha a vérnyomásom ilyen szép marad, de azért gyűjtsek megint egy adag egynapos pisit. Majd az arcomat meglátva még ki is nevetett és közölte, hogy még tényleg komolyan beszél.
Lehet hogy inkább hasmenéssel kellett volna táppénzre mennem...

Amúgy ma gasztroblogger is leszek, ha ehető kaját sikerül készítenem csirkéből, paradicsomból, camembert sajtból és párolt zöldségből. Ha nem, akkor sütök egy adag bundáskenyeret és hallgatok, mint a sír.

Csak hogy teljesen őszinte legyek, nincs kedvem befejezni, amit elkezdtem (a nappali takarítása). Még az sem motivál, hogy valamikor folytatnom kell a portalanítást, ha ma nem is.

Volt itt a védőnő, aki mindennek nagyon örült, majd távozása után lementem pudingért vásárolni, ettem egy rántottát és kerek másfél óra alatt összeírtam a szülés utáni bürokratikus, meg egyéb tennivalókat BudaiPasa kedvéért. :)))

Tegnap úgy gondoltam, hogy hihetetlen mértékben öli a tettvágyat a szürkeség és a vasalás szükségszerűsége. Végül a vasalástól megmenekítettem magam, cserébe végignyaltam a fürdőszobát mindenféle tisztítószerrel.

Ma a mosogatásnak (és a vasalásnak) nem bírom nekidurálni magam, pedig muszáj lesz. Konyhánk jelen pillanatban ugyanis a legkevésbé sem fogadóképes. BudaiPasa szegény pedig bödönyölős hétvégét tervez, de egy porszívózásra rá kell majd vennem, mert kedden jön a védőnő megtekinteni a hajlékot és nem szeretnék égni. Sem porszívózni... :)

Büszkén jelentem be a nagyérdeműnek, hogy már két helyiség ragyog a lakásban. Néhány napja a klotyót tettem rendbe, ma pedig a fürdőszobának estem neki. BudaiPasa tegnap felszerelte a polcot a kiságy helye fölé és összeszerelte végül a kiságyat is, ma pedig a legjobbkor ugrott haza, hogy elhúzza a mosogépet és felporszívózzon mögötte. Aztán még a képeket is feltette a falra.

Alakulunk, mint púpos gyerek a prés alatt.

Tegnap voltam a Lászlóban, aztán a Péterfyben. Előbbiben a mindig tündéri belgyógyászom írta az ambuláns kezelőlapomra a kiváló vérképem eredményeit, az utóbbiban pedig egy hihetetlenül lekezelő és seggfej, menedzsernek-született-de-pályát-tévesztett nőgyógyász cseszett le, hogy tíz nap leforgása alatt hogyhogy nem diagnosztizáltam, kezeltem és szüntettem is meg egyben a magas vérnyomásomat. Ezek után Terivel lecsóztam, Marival cukrászdáztam és még egy kismamafarmerrel is megleptem magam.

Borzalmas és hisztis éjszaka után ma kilenckor közepes emberi mivolttal keltem és nekiálltam a lakás ganajozásának, megszakítva egy kis ügyintézéssel és fodrászolással.

És a napi jó hír, hogy a Wasabinál már nem azokat a borzasztó rizsgombócokat adják ajándékdesszertként.