Mikrodiktátor délután négykor kipucolta a cipőjét és azóta ötpercenként megkérdezi, mikor rakjuk ki az ablakba. Szerintem annyira be van sózva, hogy számítok egy hajnali 05:10-es ébresztőre.

- Hát te, nem szabin vagy? - kérdi egy kolléga.
- De, csak behoztam a táppénzes papíromat.
- Beteg voltál??? De semmi komoly, ugye? (Itt kérdezem: MILYEN HÜLYE KÉRDÉS MÁR EZ???)
- Nem, semmi extra. - Mit tökösködjek azzal, hogy tkp. kórházban voltam és telenyomtak infúzióval, meg gyulladáscsökkentővel és csak mázlim volt, hogy nem kellett vért kapnom?
Mikrodiktátor ekkor érezte úgy, hogy ideje tisztázni a helyzetet:
- Igen, anyát elvitte egyik éjjel a mentő.

Mikrodiktátor nyomatékosít:
"Anya, most már menj ki. Érted? FOGOD?"

Ma Mikrodiktátor beszívatott.
- Anya, ki kellene találnunk valamit... - adta elő titokzatosan.
- És mit? - kérdeztem én, rezdülvén a csemetére, tök gyanútlanul.
- SZALÁMIT!

Mikrodiktátor érzékeny gyerek.

Meg persze okos, meg gyönyörű és vannak pillanataim, amikor csak facsarodom tőle és váratlanul olyan érzelmi lökés ér, mint szülés után, amikor néztem az alvó kisfiamat és egyik pillanatról a másikra elkezdtek ömleni a könnyeim. Nehezebbek azok a pillanatok, amikor a féltés csordul túl, jellemzően félálomban és magatehetetlenül rettegek valami arctalantól, ami árt neki, hogy aztán BudaiPasa ne tudja, mi a kutyaúristen lelt engem, amiért zokogva ülök fel az ágyban.

De persze Mikrodiktátor három és fél évesen nem csak játék és mese, hanem egy merő dac is tud lenni, meg türelmetlenség, meg szeleburdiság, amit alapesetben el lehet humorizálni. Alapesetben. Lehet higgadtan is kezelni. Lehet. És van, hogy nincs türelem, hogy gurul a gyógyszer messzire, hogy nincs kísérletező kedv, beleállok én is a szituációba, mint a gerely. Vagy legalábbis nem édibédizek, hanem ultimátumot adok. Esetleg lassan, megfontoltan elindulok.

És ilyenkor jön a legörbült szájjal üvöltés: "De anyaaaaaaaaaaaa, bééééküljünk ki!". Ma nagyjából fél óra alatt négyszer. Egyszer sem durvult el a dolog, csak érezte a feszkót. Hogy állunk az esőben az utcán, rajtam a táskám, meg az övé, egyik kezemben a bevásárlás, a másikban a bevásárlószatyorba nem férő 24 tekercses klotyópapír, rimánkodok neki, hogy haladjunk, ő meg toporog egy pocsolyában a nem-gumicsizmájában és vár. Gondolom hogy kikeljenek az ebihalai.

Persze tölthetném a fejem SződyJudittal, VidaÁgival, CziglánKarolinával, Vekerdyvel, Ranschburggal, örömködhetnék, hogy éppen a pszichológiai érés melyik fokát tapossa a pulya, de a hétköznapokban ez gyakran redukálódik arra, hogy a) nehéz a cucc, b) már csak a tökömre akaszthatnék egy viharlámpást, c) hideg van és esik, d) milyen fázisokat tudok még beiktatni a kommunikációba, ami megelőzi a sakálüvöltést, tehát nem szalad rá össze fél Herminamező, és ilyenkor a tudományos és fennkölt helyett már csak arra törekszem, hogy legalább lennkölt ne legyek.

Az nem kérdés, hogy tudok sakálüvölteni. Csak azt nagyon nehéz varázsütésre abbahagyni. Az üvöltés a kontrollvesztésem legbiztosabb jele és utána már csak a lelkiismeret-furdalás marad, hiszen Mikrodiktátor bármennyire is okos és szép, csupán három és fél éves. Kisgyerek. Lelke meg akkora van neki, mint egy óriáskerék.

Hát így vagyunk.

- Mondd apának, hogy keljen fel, hasára süt a nap.
- Apaaaaaaaa! Hasadra süt a nap.
- Most mondd apának, hogy jó, hogy hazajött.
- Apaaaaaaaaa! Jó, hogy... Keltsd fel a hasadat!

-------------------------------------------

Pancsolás után, mindenben utánozva Zalánt, aki törölközőbe csavarva felpattant a hintaágyra:
- Anyu, én is hintázhatok bebigyulálva?

- És mit láttál az állatkertben, Lénó?
- Majmot, fókasót, fókát, nénit, bácsit.
Sírok.