Ma Mikrodiktátor beszívatott.
- Anya, ki kellene találnunk valamit... - adta elő titokzatosan.
- És mit? - kérdeztem én, rezdülvén a csemetére, tök gyanútlanul.
- SZALÁMIT!

Várni.

Itt most kritikusan végiggondolva az elmúlt két-három hetet, meg amit műveltem, csoda, hogy senki nem csavarodott be körülöttem. Eleinte vártam, hogy kiderüljön, ez most éppen megint gyulladás, vagy valami egyéb (ez az önámítás része). Aztán vártam, hogy kezdjen hatni az a marék gyógyszer, aminek láttán egyszer négy 70+ korú mamit kápráztattam el az Uzsokiban (csalódottság, mert nagyban semmi nem változott). Végül vártam, hogy a dokim elérhető legyen újra (ha nem mehetek el nyaralni, megőrülök). Gyulladás lett, a gyógyszer passzívan annyit mondott, hogy hümmhümm, végül a doki még megdobta kettő további fajtával ma a listát. Cserébe mehetek nyaralni. Ráadásul karcsúságom teljében.

A gasztrós ambulancián várva viszont egy bácsi teljes őszinteséggel csodálkozott rám, miszerint ilyen fiatal kislányként mit keresek én ott. Mit is mondhattam volna erre...