Nem kívánok itt hosszan írni a közigazgatási szakvizsgáról. Kötelező részt tegnap letudtam, a szó a stíúdióé.

- Rajzolj oda engem is az íróasztalomhoz!

- Akkor legfeljebb egy pöcsöt rajzolhatnék, de nem fogok.

Hiába, az élet vidám, a kollégák közti összetartás pedig kiemelt fontosságú.

Ma nem ettünk kínait.

ma a kétéves-és-háromhónapos ebéd és alvás után a nezsiből hazafelé teljes eltökéltséggel közölte velem félúton - az egyébként tízperces sétának a huszadik percében (igen, tetű lassan haladtunk) -, hogy akkor ő most megy és felszáll egy villamosra. még el is köszönt. és ez volt a harmadik pontja a hazaútnak, ahol megkörnyékezett a laposguta. nem beszélve arról, hogy milyen kitartóan tud ülni azon a rohadt motoron az ónos esőben és nem haladva nézni a metrót a kerepesin. de az még délelőtt volt, amikor még legalább hajlandó volt felszállni a járgányra.

mindenesetre az "oké, ha nem jössz, akkor anya nélküled megy haza apához!", illetve a "ha nem jössz, kidobom a motort az első kukába!" nyilvánvalóan nem működnek. a karjánál fogva húzni az artikulálatlanul bömbölő gyereket pedig mindig csak a kívülállók szemszögéből megbotránkoztató látvány. mert ha elengedem, akkor három dolog történik: a) ismét lecövekel, vagy b) elkezd sétálni - visszafelé, esetleg c) kitalálja, hogy vegyem fel. az első kettő értelemszerűen nem visz előre, a harmadik pedig csupán megfontolandó, mivel mikrodiktátor tizennégy kiló - pucéran.

Amikor nem hiszed el, hogy a gyerek ráfordul a motorral a játszótérre vezető lejtőre. És amikor nem hiszed el, hogy nem fog fékezni és a kerítésről pattan vissza.

Na azt a tegnapi után elhiszed.

Mikrodiktátor délután megdicsérte a frizurámat. Előtte nem sokkal igazán csodálatosnak tartotta, hogy lejárt a mosás és néhány hete már egy csomó minden fantasztikus. Van itt ám szókincs, és még csak kétéves. Mostanában ennek megfelelően egyébként komoly hisztik, pofonok és hajigálások jellemzik a Pulyát, de aztán törvényszerűen olvadok tócsává, amikor hozzám bújik, megsimogatja az arcom, közli, hogy "Nagyon szeretlek, Anya" és ad egy puszit.

Ma hazatérvén az utolsó teendők elvégzése után egyszerre találtam egy levelet Orbán Viktortól, meg egy maréknyi AnthonBerg-et a postaládánkban. Az előbbi a kukában landolt, az utóbbi a fa alatt kötött ki (és ezúton is köszi érte Asztronautának). A fa alatt, amit meghozott a Jézuska reggelre, DÖBBENET! 

A nyaralásról készített videót ma még csak ötödjére nézzük meg (az "Anyaaaaa, nézzük meg a Dádidádi-dádádát!" folyamatos ismétlelgetése egy idő után egy CIA-ügynököt is megtörne), de mivel én már nem nézek oda, sosem találom el, mit eszik a Nínóka (kürtös kalács? banán? ropi? attól függ, hol tartunk). A mosás lassan lemegy, minden tegnap este lehányt alvójáték és ágynemű ragyog a tisztaságtól, BudaiPasa legnagyobb örömére pedig ma reggel nem dobta ki Lénóka az antibiotikumot. Lénóka, aki mostanában játék közben többször basszamegezett egyet, nem csekély riadalmamra.

BudaiPasa mindjárt befejezi a porszívózást, a pulyka is készül, és lassan mi is kiöltözünk.

Boldog Karácsonyt!

Mi sem jellemzőbb, hogy tegnap minden programunkat lemondtuk 30-ig, mertmivelhogy a Pulya valahol összeszedett egy izmos kis tüdőgyulladást. Mit is mondhatnék erre... A meghittség így mindenesetre garantált. :)

Ma délután leettem a 4500 forintból az áfát a Trófeában. Mit ne mondjak, jól jártak velem. Aztán kaptam egy e-mailt és sebtiben meg is rendeltem Gergő ajándékát, szóval újabb pipa került a nemlétező karácsonyi tennivalók-listámra. Ja, hogy miért nem létezik? Mert nincs időm megírni. Mert olyan fáradt vagyok, hogy tegnap este pl. hamarabb aludtam, mint Mikrodiktátor, akit egyébként altattam és kétpercenként riadtam fel arra, hogy folyik a nyálam. Mert már annak is örülök, hogy az öt kötelező recept alapján össze tudtam állítani egy épkézláb karácsonyi bevásárlólistát, bár nem vagyok benne biztos, hogy minden hozzávalónál jól adtam össze a végmennyiséget (létezik egyáltalán ilyen szó???). 

Köszöntem a figyelmet.

Ma Mikrodiktátorral nekivágtunk a városnak. Sikerült két óra leforgása alatt annyi BKK-járatot kipróbálnunk, amennyit a fejemben folyamatosan kattogó útvonaltervező lehetővé tett (3-as villamos, Kisföldalatti, Combino, 49-es villamos, 47-es villamos, 74-es troli). Minden tömegközlekedési eszközön nettó két és fél nyugdíjas jegyezte meg, hogy Lénó milyen jó húsban van és csak egy volt, aki inkább lánynak nézte volna. És az egyetlen dolog, ami valódi riadalmat keltett a gyerekben, a Vörösmarty téri karácsonyi vásár színpadán harsogó zenekar volt. Viszont a 49-es vezetője príma - Emil Rulezt megszégyenítő - utastájékoztatást küldött nekünk (a Fővám téren speciel nyolc nyelven), melynek során közölte például, hogy "nagy tisztelettel lityi-lötyögünk a Belvárosba, ahol is megtaláltam a Kálvin teret!!!". Minderre feltette a koronát a kisfiam, aki helyet foglalva a 74-esen így nyögött: "Jaaaaaaaaaaaj a derekam!". Én itt kezdtem el sírdogálni.

Hajnali 6.45. "Anyaaaa! Nyisd ki a szemeeed!"

Nyilván az én gyerekem lesz az ezerből az az egy, akinek az első bilibe kakilás után nem a sikerélmény marad meg, hanem az idegsokk, ami akkor éri, amikor a serbliben a produktum hatására bekapcsol valami érzékelő és felcsendül a lambada Nokia 3210-re komponált csengőhang-verziója. És nem, nem túlzok. Az utolsó mondata elalvás előtt az volt, hogy "Nem félünk a bilitől!". Így megy ez nálunk.

Reggel még Mikrodiktátor is érezte, hogy ma ünnepnap van, mert hét óra után pár perccel kezdte csak a napot, plusz hajlandó volt bödönyölni is velünk egy kicsit. Kilenc óta viszont jómunkásemberek kopácsolnak/fúrnak a ház teljes külső kerületén, és nem kérdezem, miért pont ma, hiszen nyilván máskor nem volt rá idejük, hogy kezeljék az épület beázási problémáit. Én pedig kisvártatva forradalmi hangulatú mosogatásba kezdek: bekapcsolom a Petőfit, és eltakarítom a tegnapi pizzasütés romjait.