A tegnapi sütés után úgy gondoltam, úgy fogok aludni, mint akit leütöttek. Merthogy. Tizenkét bájgli, egy tepsi püspökkenyér és egy adag mézes kiszívja az ember lányának maradék erejét is, még ha Budai Pasa segít is a nyújtásban. Nos, a felütésből kiderül, hogy nem így történt (ha úgy fejeztem volna be, hogy "Nos, a felütésből kiderül, hogy nem leütés lett", akkor az úribb szalonokban igenis szánalmasnak és cseppet senem frappánsnak hat - csak ennyi...). Ellenben hajnalok hajnalán még a lábam is begörcsölt. Ezek után kitakarítottuk a konyhát és mentünk Budai Pasával Gyömrőre apukáért, akivel már tegnap megbeszéltem, hogy fél tizenegy körül érkezünk érte, úgy készüljön. Ezen tegnapi telefonbeszélgetés után ismét megcsillogtattam jövőbelátó képességeimet, mert anyukával rögvest közöltem, aszongyahogyaszongya: "Tökmindegy, mit mondok neki, holnap fél tizenegykor még pizsamában fog ülni és semmi nem lesz becsomagolva." Háromnegyed délre vissza is érkeztünk Nagyközségünkbe, ahol is összeszedtem édesöcsémet, majd Budai Pasa elporzott a harmincegyes felé, mi meg robogtunk a négyesnek. Apuka Húgához voltunk ugyanis hivatalosak. Nos, nem is tudom, melyik volt a legszebb pillanat az ebéd során: amikor Kati indítványozta, hogy mindenki meséljen el egy karácsonyi történetet magáról (nem, bazzeg, sosem árultam gyufákat télvíz idején, mezítláb, éhesen), amikor a papa aszonta, hogy "Megmondta az öreg Kiss, igyunk még egy kicsikét" (persze ez inkább vicces volt), vagy amikor a mama az ajándékozást követően felolvasta egy versét (ez meg hosszú, de volt benne egy sor, ami odabaszós lett, csak elfelejtettem). Na jó, fáradt is voltam - és vagyok -, emiatt meg pikírt, de azért mindennek van határa. Mindettől eltekintve annak kifejezetten örülök, hogy újra találkoztam az unokatesóimmal.
Aztán itthon háromszemélyes ajándékozás és vacsora, ami helyrebillentette a karácsonyt. Csendeséj helyett Brahms Magyar táncai, nyugalom, béke. És Budai Pasa jótékony hatása, ami akkor is számít, ha ő nemvan itt. Ellenben holnap majd jön. Jó lesz.