Az elmúlt napokban gyakorlatilag semmit nem csináltam. Aztán kimentünk a Szigetre. A hídon lépkedve semmiféle nászéjszakás-szűzlányos-lélegzetvisszafojtós izgalmat nem véltem felfedezni a gyomrom háromméteres körzetében sem, de - valljuk be - nem is vártam. Igen, jártam ki én is a Szigetre gimis koromban, egy heteket töltöttünk porban, sárban, napsütésben és egyszercsak beelegeltem. Mindettől függetlenül csak elkapott a gépszíj, amikor megláttam, hogy a rabbi tanácsa még mindig tíz forint, hogy vannak élő organizmusok, akik még hordanak tarajt és hogy a porfelhő ott lebeg szokás szerint a fesztivál átlag fejmagassága felett másfél méterrel. Aztán világzenei színpad, Hilltop, Quimby (odabaszós, nem is kicsit) és egy gyenge próbálkozás arra nézvést, hogy ép testben ép lélekkel átvészeljük a Manu Chaora összegyűlt tömeget. Budai Pasa a harmadik szám magasságában karon ragadott és kimenekültünk a cipősskatulya-élménnyel kecsegtető masszából. Aztán áramszünet és nem állítom, hogy nem örültem. Gonosz.

Éjféltájt már Zuglóban evett bennünket a fene.

(időközben kisebb konyhaügyi katasztrófát is hárítottam, Budai Pasa szőlőlevet gyárt...)