lamentálok, bááár (tudjátok, az a hülyén hangsúlyozott affekta bár) észrevettem, hogy ha nem blogolok, akkor többen néznek, mint ha igen. szóval ott tartottam, hogy lamentálok. miről? a mocsatos hétvégékről, amikor este bajkonuri felköti a gatyáját, meghúzza a gatyamadzagot, beleköp a tenyerébe, nagy levegőt vesz és elkezd az operett felé portyázni végig a dorozsmain, meg a kisföldalattin, szigorúan munkaügyben. és jó, a szombat még úgy ahogy elmegy, de a vasárnap, na az az igazi, mert belegondolsz, hogy az ország népességének pontosan három órával több ideje jut felkészülni a hétfőre, mint nekem. ki adja vissza és mikor a zsebszínházban töltött három óráimat? és akkor ezt a bejegyzést minden olyan vasárnapi előadásra ezentúl érteni lehet, amikor dolgoznom kell és budaipasa nem enged a terrornak rábeszélésnek, hogy jöjjön be megnézni a napi műsort. vagyis a holnapot kivéve szinte egész évadban. abba is hagyom tehát a bucogást és a vasárnapi munka felett érzett mélységes elkeseredésemet ezennel kifejtettnek tekintem.