Anyaság-rovatunkban ma: Lénárd a leszerelt szegélyléccel üti az ajtót és azt gajdolja, hogy "bííííííííííí-baaaaaaaaaaaaaaaaa!".

Én nem tudom, ki hogy van vele, de van az a terhelési szint az agyrágásban, amikor komolyan mantrázni kell, hogy "dejszenmégcsak[másfél]éves", mert ha felnőtt lenne akkor valami olyan csúszna ki, ami már ide is szalonképtelen. Na, ma mantráztam. Aztán kihajítottam a nagy gonddal megkent és Lénárd által a tányérból egy laza csuklómozdulattal kiborított vajkrémes-sonkás-edamis tönkölybúzakenyér-katonákat (ennyi nekem is kellett...) és kentem neki vajas szendvicskiflit (azt a legfehérebb lisztből készült fajtát), amit hang és nyom nélkül tüntetett el. Innentől viszont kénytelen vagyok hangosan röhögni azokon, akik megmondják a tutit a gyerek egészséges táplálásával kapcsolatban, mert úgy tűnik, hogy az én fiam viszont fütyül rájuk és eszi, amit mi is.

Semmi baj nincs addig a babazene-foglalkozással, amíg nem kérnek azért pénzt, hogy a programért felelős ne tudja a szöveget és/vagy a dallamot. Amúgy ez a mai ilyen volt, ugyanakkor ez láthatóan senkit sem érdekelt. Lénárd például tőlem ötméternyire egy rekvirált kisautóval játszott, nem zavartatva magát amiatt, hogy magamra maradtan jobb híján a horgolt HócHóccal kerekecske-gombocskáztam.

Az anyaság sokmindennel egyenlő. Most éppen a pólóhosszan szétkent banánfalattal. (A félreértések elkerülése végett tisztáznám, hogy a póló rajtam van és én tehetek róla, hogy Lénó végigkente rajtam a majomcsemegét, mert nem figyeltem hogy már legalább két másodperce kínálgat.) Nagy a szeretet.

Első alkalommal Lénó a félórás programot a bevezető szöveg (történeti rész ismertetése) végére, azaz két és fél perc után unta meg, onnantól pedig rajtunk nevetett mindenki, mert a fiam dramaturgiailag balra el, majd gyalogkakukkosan cikázva a szélrózsa minden irányába próbált - Zrínyit megszégyenítő módon - kitörni, én meg szaladtam utána sóspuska nélkül, de egyre harciasabban. Szóval bármikor felmondom a Patakparti bölcsőde történetét az 1981-es alapítástól kezdve napjainkig, amikor is már van sószobája és egy papagája is az intézménynek, ugyanis a hülyeség bemaródott az emlékezetembe, ellenben a lényeges kérdésekről lemaradtam.
Szívszakadás.

Egy délelőtt Lénóval a játszóházban: höcögés-döcögés, máktörés, repülés, csüccs, adom-bummbumm, megyünkhaza-jómenjvisszasóhomokozni-deneszórjad-megyünkhaza-nemnemnemnem-deakkorisöltözünk-nemnemnemnem-dedededede-pápásziasztok. Egy élmény volt, órarendbe felvesszük.

Lénó sorra hordja ki a játékait a nappaliba és rém büszke magára, hogy mindezt már függőleges testhelyzetben végzi, illetve most próbál egy valahol megtalált kiskanállal kölesgolyót enni. És jövő héten már a bölcsis nyílt napokra megyek. Megjegyzem, szívszorulva...