Nyilván az én gyerekem lesz az ezerből az az egy, akinek az első bilibe kakilás után nem a sikerélmény marad meg, hanem az idegsokk, ami akkor éri, amikor a serbliben a produktum hatására bekapcsol valami érzékelő és felcsendül a lambada Nokia 3210-re komponált csengőhang-verziója. És nem, nem túlzok. Az utolsó mondata elalvás előtt az volt, hogy "Nem félünk a bilitől!". Így megy ez nálunk.

Reggel még Mikrodiktátor is érezte, hogy ma ünnepnap van, mert hét óra után pár perccel kezdte csak a napot, plusz hajlandó volt bödönyölni is velünk egy kicsit. Kilenc óta viszont jómunkásemberek kopácsolnak/fúrnak a ház teljes külső kerületén, és nem kérdezem, miért pont ma, hiszen nyilván máskor nem volt rá idejük, hogy kezeljék az épület beázási problémáit. Én pedig kisvártatva forradalmi hangulatú mosogatásba kezdek: bekapcsolom a Petőfit, és eltakarítom a tegnapi pizzasütés romjait.

Gyerekmenü Lénó-módra: fél kakaós csiga, tíz deka kígyóuborka és egy pohár kakaó. Így, ebben a sorrendben.

Büszkeséggel tölt el, hogy a Glamour-nappal összekötött IKEA-látogatás során többször is tudtam nemet mondani. Így nem vajas kiflin fogunk élni három hétig.

Jelenet: Lénó (egyébként befuccsolt) délutáni altatása, időpont: 45. perc, valamikor ebéd után.
- Lénó, anya nem szeretné, ha bedugnád az orrába a Rongyit! (a beavatatlanok számára: ez egy csíkos alvórongy, jelentőségét híven tükrözi, hogy már nagybetűvel írjuk a nevét - a szerk.) - szóltam rá Mikrodiktátorra.
- Légyszi, anyaaa!
Felsírtam a gyönyörűségtől. Nincs még két éves, és milyen szépen kért!