Hűtlen voltam és évek óta hanyagolom ezt a birodalmat, amit egyszerűen csak úgy hívok: a blogom. Az enyém, én teremtettem és ámokfutok benne saccperkábé egy évtizede és pont úgy védtem az időnként felbukkanó egy-két trolltól, mintha magamat védtem volna. Ebből is látszik, hogy milyen komolyan vettem a műfajt és ahogy a munkahelyi pszichológiai alkalmasságin is megmondták: szokatlanul őszinte voltam.

Aztán elveszett a varázs, megszületett Mikrodiktátor és végül bekotlott a freeblog. Így, ebben a sorrendben. Még egy utolsó nagy levegővel megmentettem a királyságot és idehajítottam, hogy aztán mégis átengedjem a pusztulásnak, hiszen Dolgozó Nő lettem, majd Anya (igen kérem szépen, így nagybetűsen, hogy érzékeltessem a nagyvilággal, mekkora dolgok estek meg velem), kinek van erre ideje, ugye... Maradt a facebook és az idővonalon elkövetett tömör helyzetjelentések és a blogom gondozása kimerült abban, hogy ezeket a bejegyzéseket időnként ide is átmásoltam. Szerintem a blogom megutált mindezekért és lássuk be, joggal. Persze ez nem akadályoz meg, hogy az elmúlt egy év üzenőfal-termésével ne hányjam tele - pusztán hiánypótló jelleggel - még valamikor Dióslandiát, de ennyiben is hagytam volna egy újabb évre az egész mindenséget, ha.

Ha nem gyulladok be újra.

Ha nem érzek egy kis lelkiismeret-furdalást, hogy van egy gondozatlan területe az életemnek, amivel felelős gazdaként valamit tennem kellene. Valamit. Bármit. Elsősorban méltó befejezésre gondoltam, de feltámadt bennem a nosztalgia. A honvágy. Ez a terep mindig is az enyém volt. Az írás segített feloldani a mindennapokat, amire egy pikírt, ámde frappáns felterjesztés soha nem lesz alkalmas, a facebook pedig kevés. És ezt most kezdtem megérezni magamon. Elsősorban, mivel életem alkotásai közül talán erre, meg a bölcsis adventi vásárra megvarrt harminchat darab karácsonyfadíszre lehetek a legbüszkébb.

És itt jött el a cselekvésre ösztönzés. Egy merő véletlen, egy kisebb csoda, vagy a rosseb tudja. A fodrász, akinek feltűnt, hogy durván száraz a hajam, mire tájékoztattam, hogy szteroid gyulladáscsökkentőt szedek, aztán persze körüljártuk a témát és végül kibukkantunk az IBD-nél. Hümmögött. Majd némi beszélgetés után felvetette, hogy nekem blogot kéne írnom.

Nyilván a kettőt összekapcsoltam. Miért ne tettem volna? Kábé bárki felhördült volna, hogy ÉGI JEL! Miért én legyek a kivétel? Ki vagyok én, hogy kivételesnek érzehessem magam? Tehát nem vagyok az. Ebben a kérdésben semmiképpen. De talán teljesebbé tudom tenni a magam világát. Persze álszent is lennék, ha azt állítanám, hogy csak a magam kedvéért írok. Nem, marhára dagadok, ha látom, hogy vannak olvasóim. Ellenkező esetben papíralapú naplót vezetnék, kicsi lakattal és az illetékteleneknek tartogatott bazi átokkal, ami a kinyitás pillanatában lesújt a kíváncsiskodóra. Egy blogot az ember a világnak is ír, akár kíváncsi rá a világ, akár nem.

Hát ennyi. Mára.