Tökmag megint beteg. Ez így önmagában persze még nem dráma, de erre a hétre három kisbaba/-gyereklátogatás volt betervezve, amiből kettőt már lemondtam, a szombatira viszont ha máshogy nem, de egyedül mindenképpen elmegyek.

Lénárd egyébként elképesztő tempóban fejlődik. Két-három héten belül elkezdett mászni (erről már kezdtem lemondani, tekintve, hogy a kúszás után egyből felállt), egyre töbször látom felülni (ebben eddig is csak kényelmes volt), megtanulta, hogy hol van a lámpa, a repülő, meg a feje, imádja a sonkás-sajtos szendvicset, meg a Cserpes gyümölcsjoghurtokat és befejeztük a szoptatást. Ez nem járt akkora megrázkódtatással, mint ahogy illenék egy vérbeli ősanya szerint, de mert a mennyiség gyakorlatilag értelmetlenné tette a dolgot, nem mutattam hajlandóságot arra, hogy szarul érezzem magam emiatt. És Lénót sem zavarja, hogy tápszert kap lefekvés előtt. Zavarja bezzeg a gyógyszerész csajt az Erzsébet-Nagylajos sarkán, de őt meg pont leszarom.

Újdonság még, hogy ha tehetem, jövő szeptemberben visszamegyek hat órában dolgozni gyes mellett, már ha Lénárdot felveszik bölcsibe (vagy Juditmama vállalja az állandó felügyeletet...). Persze szép volt a nagy elhatározás, hogy majd Gergő átveszi a stafétát és ő meg gyesre, de anyagilag nem nagyon engedhetünk meg magunknak ilyesmit. Főleg, hogy Lénárd saját szobát kap szülinapjára, így a nappalit egy kicsit rendbe kell szednünk. Ezt a legnehezebb egyébként jelen pillanatban felfogni, hogy az a kis süvöltő büdösbogár, akit a Péterfyben a kezembe nyomtak már egy éves lesz.

Most pedig Magnumot fogok nézni a Cool-on.

Tegnap egyetlen momentum kivételével klassz napunk volt.

A reggel úgy kezdődött, hogy szoptatás után kifakadt a Poronty vállán a BCG-oltás. Ezt már vártam, mint a messiást, mert eléggé gusztustalanul nézett ki szegénykém, és ami végül kijött, arra talán szavaim sincsenek. A legjobb az egészben az volt, hogy Lénárd ebből semmit nem vett észre. Ezután a Kölök a várakozásoknak megfelelően aludt, evett, és ebéd után még egy sétával egybekötött bevásárlás is belefért. Mondjuk nekem tényleg nem szabad bemennem babakocsistul a sarki CBA-ba, mert bár drága, de nagy a választék és tuti kétszer annyi holmit veszek, mint amivel aztán sérv nélkül az elsőig fel tudom cígölni a járgányt a gyerekkel együtt. És tuti ilyenkor nem kolbászol kint Juhász néni a gangon, hogy megkérhessem, figyeljen már Lénárdra, amíg felszaladok a bolti készlet általam felvásárolt felével. (Pedig Juhász néni mindennapjai nagy részét a szomszédság és a házba betérő egyéb személyek aktív megfigyelésével tölti.)

Délután hazajött BudaiPasa és elfuvarozott minket Györgyiékhez, majd ment a dolgára. Lénárdom nem volt annyira mintagyerek, mint a múltkor, de Alízbaba sem számított már akkora újdonságnak, mint a múltkor és Zsolti sem volt otthon, hogy lenyűgözze őt a hangjával és a sörszagával megjelenésével. :)

Aztán megjelent egy Ősanya. Egy igazi megszállott, akinek tisztelem az elveit (az igény szerinti szoptatás, a gyerekkel együtt alvás, és a hordozókendő segítségével kialakított állandó szimbiózis), de már a terhességem kezdetén tudtam, hogy én nem vagyok alkalmas ezek mentén szervezni az életemet. És semmi baj nem lett volna, ha egyrészt a praktikus/ártatlan kérdéseimet (1. miért van szükség tizenvalahány hordozókendőre - erre a válasza az volt, hogy nadrágja is van ennyi és már itt tudtam, hogy nem egy nyelvet beszélünk, de még csak nem is ugyanazon bolygóról származunk :) -, 2. nem meleg-e a kendő nyáron - erre tartott egy kiselőadást arról, hogy a hordozókendővel az ember lányát mindig finom babaszag veszi körül*, majd a végén csak kibökte, hogy tényleg összeizzadnak) nem ezen elvek megkérdőjelezésének tekinti, illetve tiszteletben tartja azt, hogy én nem így élek. Nyilván kiderült már, hogy nem így történt. És amint Lénárd elkezdett ordítani, ellentámadásba lendült és elkerekedett szemekkel kérdezte, hogy nem akarom-e megszoptatni, majd nagy megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy nem, mert éhes biztos nem lehet. Nem, még a cumizás kedvéért sem kapom elő a melleimet. Pláne, hogy az első fájdalmas időszak miatt Lénárd nem nagyon lett rászoktatva a komfortszopizásra. Mostanra meg már megtalálta a hüvelykujját, aminek annyira nem örülök, de nem tartom tragédiának sem. Aztán Ősanya balra el, mi meg Györgyivel teljes egyetértésben folytattuk az avíttas/tradicionális-jellegű csecsemőgondozási tevékenységünket, aminek során még egy cumi is előkerült. És nem sújtott le ránk az ég.

Vacsorára megérkezett BudaiPasa is, ettünk szülinapi sütit, Györgyi megtudta, mi újság van a Mozgásjavítóban, aztán Lénárd előadta az öltöztetési magánszámát és arra gondoltam, milyen jó, hogy ezt Ősanya már nem látta, mert tuti lett volna valami jó tanácsa. Végül elindultunk Zugló túlfelére és hála a Skuzu jóindulatának, épségben és gyorsan hazaértünk.

Majd megtudtam, hogy Manka is. Sajnos ez várható volt, mert az elmúlt két-három hét otthoni tudósításai nem voltak túl bíztatóak. De mint tudjuk, minden kutya a mennybe megy. Manka meg biztosan.

* nyilván a kakiszagot meg sem érzi, én meg emiatt irigylem is piszkosul...

Délelőtt elzarándokoltam a Péterfybe, ahol a múltkori után végeztek egy kontroll-ultrahangot. Várakozás közben beszélgettem egy kismamával, aki közölte, hogy ugye két hét múlva nekem már össze kell készítenem a kórházi csomagot (nem, édesem, két hét múlva még dolgozom), meg nyilván mindent megvettünk már (ja, a babakocsit, mit gondolsz, mivel töltöm majd az utolsó négy-öt hetet), meg hogy az ő férje az ifjú trónörökösnek semmi használtat nem hajlandó elfogadni (ti tudjátok). Aztán megtudtam, hogy az én édes drága kicsi fiam három hét alatt 1941 grammra tornázta fel magát és elöntött a büszkeség. A vizsgálat után azt is közölték, hogy minden a legnagyobb rendben és ezek után lecsesztek, hogy ennek ellenére mégis úgy képzelték el, hogy én októbertől már nagyrészt vízszintes testhelyzetben töltöm a hátralevő másfél hónapot. Most akkor mi van??? Édesanyám erre telefonon megnyugtatott, hogy ha három hét alatt semmit nem változott a helyzet a méhlepénnyel, ami helyzetet a szülészem szerint amúgy le is kéne szarnom, akkor nem látja akadályát a kereső tevékenység folytatásának. Én meg boldogan mentem munkába és őszintén szólva nem sok szalmaszálat tettem keresztbe a kapcsolati tőke ápolásán (értsd: volt szobatársakkal telefonon folytatott negyvenperces fecsejek) túl.