A szombati nap mottója (na jó, nem, de olyan jól hangzik...) a Bem mozi kávézójában hangzott el Tudósembertől, aki kifejtette, miért nem üt meg női hölgyeket, idézem: "ha szeretem, azért; ha meg nem szeretem, minek?". Ezek után kiverekedtem magam a Mexikói útig és Budai Pasa oltalmába helyeztem magam. Másnap hajnalban ő megintcsak távozott, én meg a búcsúpuszi után visszaájultam. Magam sem hittem a vekkernek, amikor újra feleszméltem. Ráadásul sütött a nap és Budai Pasa is hamarosan előkerült. Ebéd előtt még elrobogtunk Katimamához meghúzkodni a fülit (ezt megelőzően túléltük a Tescót is, habár kicsit hülyén éreztem magam a csokimikulásokkal púpozott bevásárlókocsis családok közepette a kézikosaramban ficegő három darab szövegkiemelő filccel), aztán degeszre, majd tanulás-ájulás. A. d. Tocqueville elegendő volt arra, hogy egy pár Oszkárdíjra nézvést (vagy valami olyasmire) - Legjobb Hangjáték és Legjobb Műbalhé-kategóriákban - komoly veszélyt jelentsünk. Barnabás nem mert bekopogni, inkább telefonált a szomszédos konyhából, hogy itt van és ezek után az istennek sem bírtuk vacsoráig megmagyarázni, hogy mi nem veszekedtünk. Végül két falat grillcsirke között szakítottunk. Ez kellő meggyőző erővel szolgált arra nézvést, hogy minden rendben. Szeretem, ha győz az igazság...

Ma annyira nehezen indult a nap, hogy valójában el sem kezdődött. A két legjobb pillanat Orsidrága és Sándorom volt. (Akármilyen Virgíniát nem sorolnám ide, mert nem szeretem, ha valaki gyakorló sülthülye - pláne, ha ennek okán nem száll magába és marad csendben. Tudom, hogy lehetnék elnézőbb, de ez a lány tipikusan az, aki imád fölényesen kioktatni nála sokkal jobbakat. És nála sokkal jobbnak lenni nem nagy truváj. Mert azért a politikai hatalomból kimaradó kisebbséget nem illik egybemosni a romákkal, vagy a hajléktalanokkal.)