Jó dolog ez a blog, aztán meg kiderül, hogy néha mégsem annyira.

Egyrészt, mert sokat írok magamról. Na jó, ez a blog rólam szól, én vagyok a középpontja, elipszilonja, duplavéje, alfája, ómegája, píje, üpszilonja, drágasága, de még az öreganyja térgye kalácsa is (meg abban a mazsola is, hehhe). Vagyishogy csak magamról írok. Abból is kétfélét. Az egyik fajtából kiderül a nagyközönség számára, hogy jól érzem magam (szerelmes, boldog, elégedett vagyok). A másik fajtából kiderül, hogy nem érzem jól magam (magányos, boldogtalan, bizonytalan, pesszimista vagyok). Na jó, a harmadik, amikor még nem ittam kávét és olyankor azt szoktam üvölteni (gyakorlatban egy vékony hangocska sikong a fejemben), hogy "báááááááááááááááá!", meg "kááááávééééééééét!". Nos tehát: nem vagyok megmondós aktuálpolitikus, nem fenem a méregfogam a művészeteken amatőr kritikusként és halálhír esetén is csak egyszer játszottam siratóasszonyt. Az, hogy még így is statisztikai tömegek olvasnak, kész csoda. És igenis, minden áldott nap izgatottan nyitom meg a statgépet és büszke vagyok, hogy ennyi robotkereső (: kíváncsi rám, nyilván őszintén.

A második problémám az írhatnék vs. balladai homály. Ez számomra kötelező. Egyszerűen a diszkrécióm (természetesen elsősorban magammal szemben) testhosszal előzi az exhibicionizmust, a tetszeni akarást, a meghatni vágyást. Tehát egy ötsoros bejegyzésen képes vagyok eltökölni egy órát is, ha úgy érzem, abból egy idegen olyasmit tudhat meg, ami vastagon nem rá tartozik. Az idegen, akinek írom a blogom. Mert nehogy asziggye bárki is, hogy magamnak írok! Nektek, Valahány Név A Naptárban! Vicces, mi? Tehát, Kedves Idegenek, Mélyen Tisztelt Publikum! Ne haragudjatok, de ha rajtam múlik, nem fogjátok tudni strigulázni az orgazmusaimat. Ha tévednék, akkor meg röhögjetek csak a markotokba, de hagyjatok meg naiv hitemben. Mindezek ellenére rögeszmésen, kényszeresen blogolok, ha történik valami. Meg akkor is ha nem. Mindkettőről tudok hosszas, avagy rövides bejegyzéseket írni. Persze van, hogy a gépet sem kapcsolom be egy napig, vagy hogy sokkal jobb megélni, mint krónikázni, de aztán eljön az a pillanat, amikor nem élhetek tovább a "Türelem, tornaterem!", a bejegyzésszerkesztő és az intéző nélkül.

Dobjon már rám valaki egy követ!