A Homárt olvasni pont olyan, mint a filozófia tanulás. Elolvasol egy sztorit, ami elsőre lehet vérlázító, -ciki, -görény, aztán megnézed a kommenteket és a bőszen egyetértők között kezdenek felbukkanni az értetlenkedők és a viszonttámadók. És akkor már te sem vagy olyan szűklátókörű, csőlátású és a végén rádöbbensz, hogy egy kis gondolkodással te is eljutottál volna a kétkedésig és az önálló véleményalkotásig (ami nem kizárt, hogy végül a kiállás teljes mellszélességgel az öntudatra ébredő fogyasztó mellett, bár ez eddig elég ritka volt, igaz, én sem vagyok rendszeres olvasó). És a végén, amikor már mindenki kianyázta magát, az általános, már a Homártól független, kétségbeejtő gondolat következik: kishazánkban a pitiánerek száma lassan elérhetné már a maximumot és az országimídzsnek tenne a legjobbat a "Megtelt"-tábla kiszögelése. Mentsük, ami menthető alapon.

Viszont. A cikk kapcsán elgondolkodtam a Balatonon, mint nyaralási perspektíván. Kiskoromban évekig hordtak oda bennünket, SZOT-, BM-, vagy vállalati üdülőkbe, táborozni, vendégségbe, telekre, etcetera. Akkor élveztem.  Aztán kamaszkorom legszebb nyarai mind a magyar tenger - egyébként cseppet sem fájó - hiánya jegyében teltek. Közben innen-onnan magamra szedtem úgy három és fél ezer sztereotípiát a friccektől a vendéglősök pofátlanságáig és a végére már Mordor egy különösen barátságtalan tájékára is szívesebben vetődtem volna, minthogy én a Balaton partjára menjek. Aztán két évvel ezelőtt nem jött össze a Dániába tervezett vakáció és hogy mégis menjünk valahová, egy hetet töltöttünk az északi part mentén. És én csak pirultam saját magam előtt szégyenkezve, mert Tihanyban a strand pázsitja felvehette volna a versenyt bármely angol foci-, vagy golfpályáéval, de még Poirot bajuszával is, a panziós család kedves volt, szolgálatkész és az utolsó pillanatban foglalt szállás pedig tiszta. Kapolcson egy nap bőségesen elég volt, ott a legnagyobb kihívás csak az volt, hogy a taljándörögdi gyümölcsös lejtőjén felvert sátorból éjszaka ne kerüljünk kozmikus röppályára kettőtízes kezdősebességgel tíz másodperc alatt, ami a lóerőim számát tekintve Guiness-rekordgyanús eseményszámba ment volna. Balatongyörökön pedig a hasonlóan kulturált strandhoz egy nagyon jó kis kemping társult. Igaz azt beszoptuk, hogy alig volt hely, ami meg, az a sövény mellett volt közvetlenül és mi ordítottunk a boldogságtól, mert körülöttünk senki és csak hajnali négy óra ötvenkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy túl a sövényen jár a kis piros vonat, a fejünktől uszkve ötméterre lefektetett sínpáron. Az első Mrs. Mia Wallace-szerű felriadást követően lassanként tisztázódott, hogy ez nem az Apokalipszis. Grátisz, a kempingben fizetéskor kiderült, hogy a magyar diákoknak kedvezményes az ott tartózkodás.

Azóta megintcsak nem voltam a Balaton környékén. És átvert vendégek, vagy vendéglátók mindig vannak, voltak és lesznek. A Balatonnál, Horvátországban, New Yorkban, a Fidzsi-szigeteken, a Jóreménység-foknál, a Gibraltári-szorosnál, az Asszuáni-gátnál, a Gellérthegyen, a Váci utcában, a párizsi kávézókba, a velencei csatornahálózat mentén, Koppenhágában, Helsinkiben és a riói karneválon. És mégis elmennék bárhová ezek közül.