Szombat este a Riddim Colony gyakorlatilag és távolról és hunyorítva, mert mégis, de azért kissé szellősen, ám megtöltötte az Almássy teret és a kis rajongók egy-egy régebbi - ergo ismerhetőbb szám - felkonferálását örömsikollyal fogadták. Na meg hát Budai Pasa is túlélte. Bódottá. Aztán vasárnap mentünk Budajenőre elhozni, ami kellhet. Meg azt amit csak öt év múlva lesz szívünk kiselejtezni. Megtaláltuk a füzeteket, amikbe rajzoltam nagy erőkkel (öt év múlva tuti a kukában végzik). Filctollal, színes ceruzával és zsírkrétával. Ordító madarakat a tyúkudvarban, hercegnőket és berendezett házakat. Volt fantáziám. Aztán drágalátos Tántinak sikerült a lekembe gázolnia, amikor nekikezdett a "Misi az olyan szeretetre méltó, jópofa, önzetlen kisfiú volt, te bezzeg egy kis hisztérika" - családi hagyományszámba-menő lamentálásnak, mire ajánlottam neki drága ikertestvérét (Körösztöt), hogy talán erről a témáról vele beszélgessen, hátha egy tanárnak elhiszi az ellenkezőjét is. Én pedig megfogadtam, hogy ezentúl ha még valaki rágyújt erre a mondókára, inkább kimegyek a szobából. Este hívott Papusz, akivel hosszasan sirattuk a szájzárát, de megnyugtatott, hogy dr. Hipp nem tesz semmi olyat a bébipembőbe, amitől annak fogyasztója meghalhat. Fellélegeztem, aztán kilátásba helyeztünk egy teát Ibolyában, ha.

Most pedig teregetni fogok és előtte rágyújtok.