Tegnap óta semmi sem változott. Hogyhogynem, Abigélt világítok, ahol, hogyhogynem, a szobor továbbra sem csinál semmit, nekem viszont kinéz egy program a csontkovácsnál, csak hogy helyére pofozza eldeformálódott gerincoszlopomat, lapockáimat, kulcscsontjaimat, medencémet, és mind a tizenkét pár bordámat. Nem kis feladat, de csak megbirkózik vele egy szakember. A sápasztó irígységből meg majd az a jól menő pszichiáter fog kikuruzslani, aki el tudja viselni az enyémekhez hasonlító tünetek produkálása nélkül, hogy Anyuka holnaptól egy héten át Tunézia vendégszeretetét élvezi. Vagy majd eltitkolom előle, de ez nem hinném, hogy a lélekgyógyász dolgát megkönnyítené. Én meg ismét technikai zsenimet csillogtattam meg, midőn kipiszkáltam némi sós csipszet az egyes billentyű alól, így a laptopom ismét hibátlanul funkcionál - isten áldásával.

A nap öröme, hogy sikerült fellelnem azt a vendéglátóipari egységet, ahol végig tudom enni a háromfogásos ebejdet. Habár ez csak nekem jó, mert nem hiszem, hogy a felnőtt társadalom túlnyomó része pont a féladagos löncsre (dinére) hajtana mindenütt, ahová csak beteszi a lábát. Szóval a madárgyomrúak bátran fogyasszanak napi menüt az OldAmsterdamban. Cserébe az étlap választéka sem rúgja farba árban a csillagos eget. Tehát mire nem kell aktívan bejárnom nap mint nap a zegyetemre, sikerült felfedezni azt a helyet, ahol bátran étkezhettem volna éveken át...