Fura dolog várni A TELEFONRA, vagy EMILRE. Ezért nem akartam én soha elvégezni az egyetemet, mert akkor már tényleg és végérvényesen és visszavonhatatlanul, ciklustól függetlenül nagylány leszek. Nadekérem, ki akar nagylány lenni? Jó, tudom, tizennyolc alatt minden nőnemű, de aztán már örömkönnyeket hullajtasz, ha még elkérik a személyidet cigi-, vagy piavásárláskor, elkopik a hamvas édestizenhatéves-báj. És azt hiszem, hogy igen, idegesít, hogy rég elmúltam huszonhárom, ugyanis, hölgyeim és uraim, főleg uraim, nem a huszonöt a kritikus és lélektani határ, nem ám, hanem a huszonhárom. Miért is? Mert addig voltál messze a huszonöttől. Onnantól már érzem, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök a gázszámlához, a tenalédihez, a műfogsorhoz és a temetésre félretett megtakarításhoz. De legalábbis a huszonöthöz. Most meg már a huszonhathoz. És várom a telefont, vagy az emilt, hogy mikor menjek és hányra és hova, megnyerően, határozottan, agilisan, tele humorérzékkel, kicsípve és az isten szerelmére, véletlenül sem becsípve.