budaipasa újra itthon, mától pedig vár minket a balaton.

a hőség lassan átveszi a hatalmat az életem felett, a fél éve még mozgásképtelen mamám ma effektíve utánam szaladt elköszönni, a körömvirágban mégiscsak dúl az élni akarás, budaipasa még mindig nem itt.

anno azt hittem, ennyi idő után beleőrülök abba, hogy egy senki vagyok. mostanában kezdek rájönni, hogy a szabályok a pál utcai fiúk óta nem változnak, csak már nem rágunk gittet és nem kell meghalni azért, hogy piros tintával és csupa nagybetűvel írják a nevünket. persze változott is a helyzet, nem is keveset, de abszolúte ellentétes hatásként már nem is érdekel annyira. igen, a munkahelyemről beszélek, meg a kollégáimról. de persze lehetnének a kolis szobatársaim, a csoportom a kocogás közben fényképezőkkel, vagy az a pompomlány-csapat, akik közé jön egy új lány, akit majd a vezérüknek választanak, de csak miután rájönnek, hogy mennyit veszített a csapat azzal, hogy az arrogáns cicalány vezetésével kiutálták.

mindenesetre éljen a citromos gösser, meg hogy budaipasa már több ideje ment el, mint amennyi hátravan az érkezéséig. és persze a világbéke.

tegnap kertem, ma pedig bejön a nagyfőnök az irodába és megkérdezi dióskalit, mégis mit csinál a fellebbezéssel a feje alatt az asztalra borulva, mire dióskali két béhattal a gyomrában közli - szemrebbenés nélkül -, hogy a felterjesztésen gondolkodik. aztán ebédre lett roboráló sült oldalas a mester utcai hentesnél. meg egy nagy felfedezés és meglepi budaipasának, ha pedig valaki nyolcvanéves játékmackót szeretne örökbe fogadni, tudok egy tuti helyet.

egyre érdekesebb az életem. rosszkor, rossz helyen.