anno azt hittem, ennyi idő után beleőrülök abba, hogy egy senki vagyok. mostanában kezdek rájönni, hogy a szabályok a pál utcai fiúk óta nem változnak, csak már nem rágunk gittet és nem kell meghalni azért, hogy piros tintával és csupa nagybetűvel írják a nevünket. persze változott is a helyzet, nem is keveset, de abszolúte ellentétes hatásként már nem is érdekel annyira. igen, a munkahelyemről beszélek, meg a kollégáimról. de persze lehetnének a kolis szobatársaim, a csoportom a kocogás közben fényképezőkkel, vagy az a pompomlány-csapat, akik közé jön egy új lány, akit majd a vezérüknek választanak, de csak miután rájönnek, hogy mennyit veszített a csapat azzal, hogy az arrogáns cicalány vezetésével kiutálták.

mindenesetre éljen a citromos gösser, meg hogy budaipasa már több ideje ment el, mint amennyi hátravan az érkezéséig. és persze a világbéke.