Tegnap egész jól indult a nap. Még a védőnő időzítése is tökéletes volt, a gyerek kajakómásan ült az ölemben, amíg megbeszéltük, hogy milyen ügyes és okos, bár az ujjszopással kapcsolatban kaptam egy figyelmeztető lövést. Aztán Mostakarom déltől fél négyig torkaszakadtából üvöltött, így gyorsan kijavítottam magam gondolatban, miszerint néha igenis nem könnyű megnyugtatni. Majd megint kijavítottam magam, mikor éjjel BudaiPasa kitámasztotta a redőnyt, ugyanis ha a szeles idő miatt bömböl, akkor az ilyen és kész. Amikor aludt, akkor viszont nagyon cuki volt.

Aztán kiöltöztem, még a körmömet is kilakkoztam (elsőre!), átadtam BudaiPasának Tökmagot és Asztronautával színházba mentünk, ami nagyon jó volt. Ezt néztük:

Egészen újszerű élmény volt pusztán a szórakozás kedvéért és nem valamilyen feladat teljesítése (leginkább nagymennyiségű ruhavásárlás) miatt bekisföldalattizni az emberek közé. És - leszámítva a körülöttem ülők valamelyikéből áradó enyhe molyirtószagot - az előadás is tetszett, pláne, hogy számítottam a művérre és nem ugrottam ki ijedtemben a bugyimból harisnyámból, amikor elhasználták a patronokat. Hazaérve láttam, hogy milyen jót tesz a fiúknak, ha kettesben is lehetnek. Tökmag vigyorgott, mint a tejbetök(mag), BudaiPasa pedig teljesen kisimult volt. Irigyeltem is érte rendesen.

Reggel meg az idióta Pepsi-s reklámszöveg zakatolt a fejemben...

És ma úgy ébredtem fel, hogy mekkora paraszt vagyok, mert még boldog névnapot sem kívántam Asztronautának. Szóval ezúton is kívánok.

Tegnap Mostakarom déltől fél négyig torkaszakadtából üvöltött, így nem lepett meg, hogy éjjel BudaiPasa kitámasztotta a redőnyt. Amikor aludt, akkor viszont nagyon cuki volt.

Aztán kiöltöztem, átadtam BudaiPasának Tökmagot és Asztronautával színházba mentünk, ami nagyon jó volt.

És ma reggel úgy ébredtem fel, hogy mekkora paraszt vagyok, mert még boldog névnapot sem kívántam neki. Szóval ezúton is kívánok.

A déli fekvésű szoba előnye, hogy a konvektor feltekerése nélkül is huszonnégy fok van benne, ha süt a nap. Vagy harmincnyolc fok nyáron.

Jó lenne tudni, vajon megengedhetem-e magamnak a boldogtalanságot is néha anélkül, hogy bűntudatom lenne.

Gergővel most éppen elég rettenetes időszakot élünk és nem tudom, hogy fogunk ebből kilábalni. Most jutottam el odáig, hogy az egész délelőttöt végigbőgtem és közben azon zakatoltam, hogy ennyitől csak nem megy el a tejem. (Tudom, hogy ez hülyeség, de erre értettem, hogy mostanában még rosszul sem érezhetem magam, mert már annak is következményei lehetnek.) Visszatérve a fősodorba, vannak napok - így ez a mai is -, amikor egyszerűen semmi nem működik. Mintha kevesek lennénk Lénárdhoz és egymáshoz is. És persze szeretném azt hinni, hogy ez a ritkább, és alapvetően jó nekünk és boldogok vagyunk, de amikor nem, az teljesen elnyomja a jóságot és a boldogságot, mintha azok soha nem lettek volna, csak a viták, a feszültség és az elkeseredettség. És az egyre durvább visszavágások, az egyre könnyebben elpattanú húrok, az attól való félelem, hogy mikor lépjük át azt a határt, ahonnan már nem lehet visszatáncolni, amit már a másik nem tud megbocsátani. Mindez persze újabb feszültséget szül, ami csak újabb vitákat generál és megint egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz a vonalhoz. Pedig nincs még két olyan ember, aki ennyire fontos lenne nekem, mint Gergő és Lénárd. És tudom, hogy Gergő is ugyanígy van velünk. És egy rossz ébredés, a figyelmetlenség, vagy egy nyitva hagyott ajtó mégis mintha felülírná a fontossági sorrendet.

Ilyenkor pedig nem lehet felpattanni és elszaladni egy kicsit, hogy egyedül lehessek és kiszellőztethessem a fejem, de még csak igazán el sem hagyhatom magam, mert Tökmag a szomszéd szobában alszik és ha felébred, akkor nem lehetek csak félgőzzel anya. Márpedig anya az vagyok, meg feleség is. Meg Dióskali is, aki rumlis és pukkancs, aki habzsolja a világot, de pillanatok alatt vált és belesüpped a szomorúságba is, aki egyik nap nem tud nyugodtan megülni a seggén, a másik nap meg nem kel fel a könyve mellől. Ellentétes vagyok és kicsit kiszámíthatatlan - kivéve, hogy bizonyos dolgok mindig fel fognak bosszantani. Tisztában vagyok a hibáimmal, de ez nem jelenti azt, hogy minden alkalommal uralni is tudom azokat. De szinte semmit nem csinálok félgőzzel, amihez kedvem van. Beleértve Gergőt és Lénárdot, a Nigella-féle csokitortát, a bömbölést egy délelőttön keresztül, a szennyestartóval folytatott küzdelmet és a könyvek és ruhák vásárlását. 

Szóval felpattanás helyett születik ez a bejegyzés, ami talán túl érthető, túl konkrét és keresetlenül őszinte, van benne egy kis családi szennyes, meg az, hogy Dióskali is ember. De álszentség lenne azt a benyomást kelteni, hogy csak azért, mert szeretjük egymást Gergővel, és mert van egy csodás gyerekünk, attól máris dalra fakadnak a fák is. Ennyit rég vitatkoztunk és veszekedtünk, ugyanakkor bízom benne, hogy ilyen boldogok soha nem voltunk még. Én legalábbis biztos nem. És ehhez kell Gergő is, nem csak Lénárd. Olyan ez, mint a produkció és a Kontrax. És csak együtt mehet ez nekünk.

Néha a legegyszerűbb dolgok a legbonyolultabbak. És ebből egy egész medvecsapda is válhat. Én meg már nem tudom, mit mondhatnék és leteszem a telefont, pedig az sem megoldás.

Megérkeztek a Heavy Tools-ból rendelt cuccaink és rettentően megörültem, hogy nem volt nagyképűség S-es pólót, szoknyát, meg pulcsit venni. Háháhá!!! Ez az öröm kellően ellensúlyozza, hogy hólyagosra égett a szájpadlásom BenBácsi vacsorájától. És most nézem, hogy Tökmag lába óra-harmincról óra-negyvenötig jutott. Háton fekve lassan már körbe tud fordulni...

Ma megcsináltatom végre a tavaly lejárt jogsimat. Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy ráér az a szülés után, amikor már akkor is nyilvánvalónak kellett lennie, hogy az sem és egy ideig én sem érek rá. Mindenesetre most eljött a perc/nap/pillanat. És persze BudaiPasa még nem tudja, de ő fog velem egy kicsit gyakorolni, mert nem vagyok az a bizonyos ló, ami nem vak, csak bátor. Főleg nem azok után, hogy egy éve nem ültem volán mögött és hosszútávú autós terveim között szerepel Tökmag furikázása is.

A nap jó híre, hogy tavasz van, a legények már nem előttünk javítják az utat, és hogy a Heavy Tools-rendelésünk végre megérkezik. Ja, és lehet, hogy BudaiPasa még egy objektívvel is gazdagabb lesz a nap végére. Ennyi öröm még Jane Bennetnek is sok lenne.

Két napja az ablakunk alatt törik az aszfaltot a fijjug, és sajnos a Nezsi sem megoldás, mert ott meg a szomszédban végeznek teljes körű (azaz vakolatleverős, kopácsolós, falbontós) házfelújítást. Nekem már elkezdett fájni a fejem, de Lénárdom jól bírja. Alig tízpercenként kell csak visszaaltatni. A köztes időben kicsit szerkesztgettem a blogsablonomat és büszke vagyok, hogy az autodidakta módon elsajátított hézagos ismereteim HTML-ből nyomokban még megmaradtak, mert így legalább ötleteim voltak, hogy hogy a túróba csináljak felsorolást a linkekhez (és bejött).

Tegnap hazafelé tartva a dokimtól a hetesbuszon meglepődve vettem tudomásul, hogy a combomra lépett egy néni. Majd a Nezsiben felköszöntöttük Szonját, aki immáron hatéves, ma pedig előrehozott negyedik születésnapot ünneplünk Zalánnal. Tortadömping, ahogy mi szeretjük. És csak reménykedni tudok, hogy Tökmag nem fogja szétordítani a délutánt, mert szeles idő jön és feltehetően a terhesség alatt lenyeltem egy barométert, ami a kölökben kötött ki, aki így a frontok és a szél közeledtével hangjelzést bocsát ki. A legutóbbi ilyen délután végére büdösebb voltam, mint egy farkasalom, mert persze az adrenalin nem egy eau de toilette, én meg fajfenntartásilag ideges leszek a bömböléstől.

Egy éve Maszatom már a hasamba költözött. Józan számítások szerint legalábbis.

Tökmaggal (avagy Halbűvölővel) ma nagyot sétáltunk és közben bejelentkeztem fodrászhoz is. Szia tavasz!

Ma kimerészkedtünk a hóesésbe. Lénárd már az öltöztetés alatt elaludt, így mindez jobban izgatta a gangon sertepertélő Juhász nénit (mondom én!), mint a Kölköt.

Tegnap egyetlen momentum kivételével klassz napunk volt.

A reggel úgy kezdődött, hogy szoptatás után kifakadt a Poronty vállán a BCG-oltás. Ezt már vártam, mint a messiást, mert eléggé gusztustalanul nézett ki szegénykém, és ami végül kijött, arra talán szavaim sincsenek. A legjobb az egészben az volt, hogy Lénárd ebből semmit nem vett észre. Ezután a Kölök a várakozásoknak megfelelően aludt, evett, és ebéd után még egy sétával egybekötött bevásárlás is belefért. Mondjuk nekem tényleg nem szabad bemennem babakocsistul a sarki CBA-ba, mert bár drága, de nagy a választék és tuti kétszer annyi holmit veszek, mint amivel aztán sérv nélkül az elsőig fel tudom cígölni a járgányt a gyerekkel együtt. És tuti ilyenkor nem kolbászol kint Juhász néni a gangon, hogy megkérhessem, figyeljen már Lénárdra, amíg felszaladok a bolti készlet általam felvásárolt felével. (Pedig Juhász néni mindennapjai nagy részét a szomszédság és a házba betérő egyéb személyek aktív megfigyelésével tölti.)

Délután hazajött BudaiPasa és elfuvarozott minket Györgyiékhez, majd ment a dolgára. Lénárdom nem volt annyira mintagyerek, mint a múltkor, de Alízbaba sem számított már akkora újdonságnak, mint a múltkor és Zsolti sem volt otthon, hogy lenyűgözze őt a hangjával és a sörszagával megjelenésével. :)

Aztán megjelent egy Ősanya. Egy igazi megszállott, akinek tisztelem az elveit (az igény szerinti szoptatás, a gyerekkel együtt alvás, és a hordozókendő segítségével kialakított állandó szimbiózis), de már a terhességem kezdetén tudtam, hogy én nem vagyok alkalmas ezek mentén szervezni az életemet. És semmi baj nem lett volna, ha egyrészt a praktikus/ártatlan kérdéseimet (1. miért van szükség tizenvalahány hordozókendőre - erre a válasza az volt, hogy nadrágja is van ennyi és már itt tudtam, hogy nem egy nyelvet beszélünk, de még csak nem is ugyanazon bolygóról származunk :) -, 2. nem meleg-e a kendő nyáron - erre tartott egy kiselőadást arról, hogy a hordozókendővel az ember lányát mindig finom babaszag veszi körül*, majd a végén csak kibökte, hogy tényleg összeizzadnak) nem ezen elvek megkérdőjelezésének tekinti, illetve tiszteletben tartja azt, hogy én nem így élek. Nyilván kiderült már, hogy nem így történt. És amint Lénárd elkezdett ordítani, ellentámadásba lendült és elkerekedett szemekkel kérdezte, hogy nem akarom-e megszoptatni, majd nagy megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy nem, mert éhes biztos nem lehet. Nem, még a cumizás kedvéért sem kapom elő a melleimet. Pláne, hogy az első fájdalmas időszak miatt Lénárd nem nagyon lett rászoktatva a komfortszopizásra. Mostanra meg már megtalálta a hüvelykujját, aminek annyira nem örülök, de nem tartom tragédiának sem. Aztán Ősanya balra el, mi meg Györgyivel teljes egyetértésben folytattuk az avíttas/tradicionális-jellegű csecsemőgondozási tevékenységünket, aminek során még egy cumi is előkerült. És nem sújtott le ránk az ég.

Vacsorára megérkezett BudaiPasa is, ettünk szülinapi sütit, Györgyi megtudta, mi újság van a Mozgásjavítóban, aztán Lénárd előadta az öltöztetési magánszámát és arra gondoltam, milyen jó, hogy ezt Ősanya már nem látta, mert tuti lett volna valami jó tanácsa. Végül elindultunk Zugló túlfelére és hála a Skuzu jóindulatának, épségben és gyorsan hazaértünk.

Majd megtudtam, hogy Manka is. Sajnos ez várható volt, mert az elmúlt két-három hét otthoni tudósításai nem voltak túl bíztatóak. De mint tudjuk, minden kutya a mennybe megy. Manka meg biztosan.

* nyilván a kakiszagot meg sem érzi, én meg emiatt irigylem is piszkosul...

A keddi vásárlás eredményeként a Porontyon a mai séta alatt kék kordnadrág és Mikiegeres cipzáras pulcsi volt, a pelenkázótáska oldalzsebéből pedig a vadiúj szundikendő, avagy morzsolgatórongy (amit, mivel kutyának néz ki, fantáziadúsan Morzsinak neveztem el) lógott ki.

Lénárd a papírforma szerint teljesít, így talán túlestünk a néhány napon át tartó borulaton és visszatér a kiszámíthatóság az életünkbe. Mondjuk BudaiPasa szerint az igazi monotonitást a kialakult napirend jelenti, de azért ma megkönnyebbültem, amikor a kisfiam egy fél órája belealudt a játszásba és az MR2 műsorába. Egy hete először. Lehet, hogy egyhangú, ha tudom, mi fog következni és az minden nap úgy is lesz, de legalább azt is tudom, mikor és mennyi kiolvasztott tejjel tudom rábízni BudaiPasára, Anyura, vagy Juditmamára, ha el akarok menni valahová. Mint mondjuk ma Vercsivel a H&M-be, aztán meg gofrit enni a Jégbüféhez.