Pohorelli nénivel az alábbi beszélgetést folytattam le, miután balga módon ajtót nyitottam neki.

- Bejöhetek, Julika?
- Nem. Mit szeretne a néni?
- Maga miért haragszik rám, Julika?
- Én nem haragszom a nénire.
Erre persze elkezdett benyomulni.
- Én olyan szerencsétlen vagyok. - folytatta Pohorelli néni. - Én mindig megadtam, ezt tudja jól (a kölcsönkért pénzt - a szerk.). Most orvoshoz járok és minden pénzem elmegy arra. Csak egy húszas kéne.
- Mire?
- Cigarettára.
- Húsz mi? Forint? Vagy húszezer forint?
- Forint.
- És az elég a cigire? Húsz forint?
- Igen.
- Ha annyi tényleg elég, meg se kell adnia a néninek. De ne tessék bejönni.
- Miért? - és már annyira bejött, hogy az ajtót is becsukta maga után.
- Mert nincs olyan állapotban a lakás.
- Mit segíthetek?
- Semmit.

Betrappoltam egy húszasért és a kezébe nyomtam, mire elképedve nézett rám.

Küzdök Tökmag hörghurutjával, és megállapítottam, hogy az orrszívó-porszívó feltalálója elfelejtette kifejleszteni azt a két kis kart az eszközön, amivel lefogom az üvöltve kapálózó gyerek kezeit, míg én szippantok és közben fogom a fejét. Így az orrszívás gyakorlatilag vagy kétemberes művelet, vagy pankráció. Amikor éppen nem szipantok, akkor viszont móka-kacagás az élet. Lénó amúgy minden lehetséges kapaszkodóponton állásba húzza fel magát és mindig az kell neki az asztalról, amit én a legkevésbé szívesen látnék a kis kezei között (és persze a szájában): laptop, bögre víz, vezetékes telefon, DM-kuponok, ésatöbbi. Mondjuk ma benéztem és kiharapott egy elöl hagyot borítékból egy kis darabot (pontosan onnan, ahová a fasírt receptjét jegyeztem le), de mutasson nekem valaki egy olyan gyereket, aki nem kóstolta meg hatéves koráig a papírt és a földet. És ha már fasírt, akkor ma főztem: a zöldbabfőzelék sós, a fasírt sótlan lett. Az elsőnél még sírtam, a másodiknál már nevettem. És már eléggé számolom vissza a napokat ötödikéig.

Bár már vasárnap óta itthon, valahogy nem találtam megfelelő időpontot a posztolgatásra, ám a fiúk alszanak, a mosógép mos, a már mosott ruha szárad és remélhetőleg több hal nem döglik fel az akváriumban sem, szóval eljött az idő.

Alapvetésként leszögezném, hogy egy: Poroszlón lenni jó, kettő: Lénárddal nyaralni jó, három: a Sarokház Cukrászda puncsdesszertje (ami valójában nagyképűen annak titulált puncsos minyon, és mint ilyen, az egyik személyes kedvencem) még mindig megérdemli, hogy naponta egyek belőle egyet, négy: OLIMPIA!
Az utazás oda persze olyan volt, amilyen. Tökmag ordított, mi meg - autópályamatrica híján és egy rossz irányválasztás következtében - szó szerint úttalan utakra keveredtünk, de kaland az élet. Hazafelé a nem várt izgalmakat BudaiPasa fejfájása okozta, szóval nem unatkoztunk utazás közben.
Az első hét családiasan telt. Mert családdal voltunk, ami időről időre bővült egy kicsit. És eljött az a pont, amikor már mama is kitalálta, hogy meglátogatnak minket ("péntekre pont nincs programunk..."), és bár a célzásairól igyekeztem egy darabig nem tudomást venni, hátha, de nem. A mama nem adja fel, én viszont akármennyire imádom őket, pont nem hiányzott, hogy a három kiskorú mellett még őket is terelgetni kelljen figyelembe véve a mama szédüléseit, csuklásait, enyhe és erősebb rosszulléteit, meg a papa félóránkénti pisiléseit, szédüléseit, fáradékonyságát és persze mindkettejük nagyothallását (aminek a kiküszöbölésére megvásárolt méregdrága hallókészülékeket egyszerűen nem használják). Szóval mondtam a mamának, hogy pénteken kánikula lesz - az is volt - és a mama egyből közölte, hogy ilyen melegben sajnos nem vállalkozhatnak erre az útra. És ezt pont úgy mondta, mintha a végéről csak azért hagyta volna le a "bárhogy is nyavajogtok, hogy lemenjünk"-et, mert nem akarta fájdítani a szívemet az elutasítás nyomatékosításával és véglegességével. Én erre már bátran sajnálkoztam fennhangon egy kicsit, majd gyorsan letettem a telefont, nehogy a mama mégis meggondolja magát.
A második héten Maru-Zigi, Judit-Lala-Bogyó, Kati-Csabi, végül Kuku, Évi és Leti érkeztek meg több-kevesebb időre és meg kellett állapítsuk, hogy ha ilyen tempóban bővül a csapat kiskorúakkal, ahogy most tűnik, akkor új házat kell nézzünk. Én speciel azt sem bánnám, ha a Balatonnál, de ezzel lehet, hogy egyedül vagyok.
És végül. Lénárd a nyaralás során rettentő sok hasznosságot tanult: megenni a Kecskeméti bébiételt, megkeresni az összes kábelt játék (rángatás és rágcsálás) céljából, pacsit adni, csücsöríteni, ülve maradni, ha úgy tesszük le, feltérdelni a kiságyba kapaszkodva, ha galád módon el akarjuk altatni, túlélni a Tisza-tóba való teljesen véletlen és veszélytelen, ám annál váratlanabb beborulásokat, és BudaiPasának köszönhetően mindkét lábát használni kúszás közben. Mert ismerünk egy jó mozgásnevelőt, ugye.

Több mint egy hónap után újra érzem a bizsergést az ujjaimban, hogy nekivágjak egy bejegyzésnek, de rögtön eszembe is jut, hogy ez az egész emlékeztet arra a helyzetre, amikor hónapok/évek után találkozom egy ismerőssel, aki megkérdezi, mi van velem. Erre ugye két lehetséges válasz létezik: a) semmi különös, hiszen annyi minden történt, hogy azt ennyi idő után már nem a "na és mi van veled?"-kérdésre fejteném ki, hanem mondjuk háromnapi hideg élelem, néhány üveg sör és bor, meg egy pár doboz cigi mellett a tábortűznél, b) a leglényegesebbnek tartott pontokat felsorolom és megpróbálok nem túl bunkó lenni, amikor a további kérdések megválaszolása elől eliszkolok, mielőtt gyökeret eresztenénk a járdába.

Szóval hol is kezdjem.

Fogytam. Ez nyilván nekem jelenti a legtöbbet, mert elhárult a veszély, hogy egy teljesen új nadrágkészletet kell beszereznem, a régi darabok Vercsinek történő felajánlása mellett. A fogyás körülményei lényegtelenek, bár nem volt szándékos a dolog. Az eredmény viszont nincs ellenemre.

Maszat betöltötte a 8 hónapot, jelenleg a 9 felé kúszik nagy erőkkel, merthogy kúszik, tapsol, és teljesen véletlenszerűen bár, de olykor már pápázik is. A szája be nem áll, a seggében rakéta, az akarata vas, nagy lelkesedéssel felfedezte az állatokat (a macskák látványától gyakorlatilag eksztázisba esik), és éjszakánként lassan sűrűbb a program, mint napközben. Tanultam neki négy verset Varró Dánieltől és ha lehet választani a koszos papucsom (babakocsi kereke, apa szandálja, erkélyről a huzattal bejutó falevél), meg a tiszta plüsspatkány (Nyuszi Úr, pelus, Morzsi-rongy) között, akkor kurvaélet, hogy a papuccsal (stb.) akar játszani, na meg az ajtóval. Túlesett az első betegségen (torokgyulladás, egyből megfejelve némi pelenkakiütéssel is), növeszti a második fogát is és négy napja játszuk azt, hogy fürdés után nem mossuk meg a fogait a végre beszerzett méregdrága fogkrémmel. De majd ma! És Békéscsabán a lagziban a menyasszony után ő volt a második legnagyobb sztár. :)

Na igen, voltunk Csabán esküvőn és BudaiPasa kedvéért magassarkút húztam. (Mily meglepő, magas lettem tőle.) Aztán voltunk Csomádon egy napot, ahol az árnyékos és kellemesen szellős teraszon próbáltuk kiheverni a kánikulát és ahol - bár nap nem ért - úgy leégett a vállam, mint már rég. De aznap este Asztronautával megnéztük a Kramer kontra Kramert, és ittunk két sört, és sétáltunk az Andrássyn és hangulatom lett tőle, ami nagyon jó volt. Meglátogattuk a Nagylányokkal és Lénárddal Noémit, Gergőt és Gellértet, akit Lénó egyből brutalizált is, de hála az égnek, nincs harag. Végül két hetet töltöttünk Maglódon, ahol ott volt anyukám, a macskák, a fagyizó a Martinovicson, a viharok, a kertben a friss paradicsom és paprika, meg az uborka, amiből most csináltam meg életem első koviubiját, és az álmatlan éjszakák, meg a visszaszámlálás, hogy mikor jön haza végre BudaiPasa.

Kaptam sok-sok jó hírt. Az ikrek már hazamehettek a szüleikhez, Csipi Dávid lesz, ha minden igaz, lett egy újabb Szonjababa a társaságban és sokszorosan megörültem annak, hogy Lénárd nem Milán lett.

Tegnap persze hogy akkor érkeztünk meg a Deákra, amikor nem lehetett átszállni a kékmetróra (se), majd húsz-huszonöt perc várakozás után a tűző napon (Tökmaggal), begördült az M3-pótlóbusz, amiről néhány percen belül kiderült, hogy csak az Astoriáig megy. Vagyis nem lehetett az M3-pótlóval eljutni egy olyan megállóba, ahol át lehet szállni az M3-ra. A Kálvinnál sikerült olyan ádázan megjelennem az ellenőrök előtt, hogy nem merték kérni a jegyemet, bérletemet. Ezután szinte zökkenőmentesen jutottunk ki Lőrincre, ahol remek napot töltöttünk Zitánál és megnézhettük Csipit is. Aztán hazajöttünk és Dióskali lemosta magáról a vonatszagot, mert ezek szerint nincs különbség közlekedési eszközök között, ha tombol a kánikula.

Tökmaggal az elmúlt két és fél hétben gyakorlatilag alig voltunk itthon. Vagy ha igen, akkor nem kettesben. Mindez természetesen azt is jelenti, hogy elítélendő módon, de hanyagoltam a krónikázást. Néha még programot is le kellett mondjak, mert menet közben jöttem rá, hogy túlszerveztem magam, vagy mások engem. Viszont BudaiPasa minden születésnapi ajándékát megrendeltem, meglátogattuk végre Kerkát és Esztert a Svábhegyen, elköszöntem az emigrálni készülő Edinától, levágattam a hajam, ültem vérvétel közben, minden dokimnál voltam kontrollon, lenyűgöztük Lénárddal dédiéket, voltunk Alízéknál, vendégül láttuk Orsit, Nimródot és Enikőt, bábáskodtam egy lehetséges örökbefogadás felett, kaptunk esküvői meghívót a Kertemben, ügyintéztem a humánpolitikán, összehoztam Évi közreműködésével egy állásinterjút, piknikeztem a Városligetben, meg a Mozgásjavítóban, és még pénzügyi tanácsokat is kaptam. Most meg mosogatnom kéne, de nem tudom magam rávenni...

Tökmaggal tegnap este kilenc körül kimentünk az erkélyre apát várni. Megkönnyebbültem, hogy az estilapatyikák nem voltak barátkozós hangulatukban, mert Lénárd jökedvében már-már ultrahangon kurjongatott bele az éjszakába. Viszont az összes kutyasétáltató nekünk integetett a parkból.

Az öcsémmel folytatott mai beszélgetéseknek köszönhetően a második pólóm is egy Dove dezodort használó oroszlán szagát viseli. Éljen!

Tökmag ma hajnali 5.20-kor úgy gondolta, eljött az ideje a früstüknek. Aztán fél nyolckor esküszöm, hogy csöngettek, de mire kiástam magam a paplan alól, előtúrtam a kulcsomat a babakocsi bevásárlóhálójából és kinyitottam az ajtót, már nem voltam ilyen biztos benne. Vagy az, aki a szombat reggeli pihenést semmibe veszi, addigra el is húzott jól végezve a dolgát. Mindenesetre addigra éppen eléggé felébredtünk, hogy már ne kísérletezzek az egyébként sakálként üvöltő Tökmag visszaaltatásával, hanem inkább bevágtam a hordozóba és kivittem magammal a konyhába, hogy legyen társaságom almapürésítés közben. Aztán nagy levegőt vettem és elmentem a Tescoba magunknak, meg Mamáéknak vásárolni, ami azért volt izgi, mert Lénárd és a babahordozó itt, a kocsi meg a Nezsiben volt, szóval egyik kezemmel toltam a babakocsit, a másik kezemben pedig kiskosárként cipeltem az autósülést. És Papa nagylelkű hangulatában volt, mert egy csomó pénzt hozzám vágott, mert gyereknap lesz és olyan nincs, hogy Lénárd ne kapjon semmit a dédiéktől, tehát amit vettem neki, azt gyakorlatilag a Papa vette, így BudaiPasa sem fog lekapni a tíz körmömről, hogy már megint mennyit költöttem.

Most pedig ráveszem magam, hogy etetés után elmosogassak, mert a konyhánk egy zsékategóriás horrorfilm díszletére hasonlít leginkább.

A mama most hívta fel a figyelmemet a fogfrász veszélyére, ami fogzás idején támad. Tünete a görcsös rángatózás és szellemi leépüléshez vezethet. Ójaj! Dióskali nemröhögött. Így egybe írva, mert ez így fejezi ki legjobban a nem röhögés tényét.

Öcsémékkel legfeljebb öt napot lehet együtt tölteni. Ordibálás nélkül persze. Amúgy szuper másfél hetet töltöttünk Maglódon Tökmaggal és szórványosan BudaiPasával.

Lénárd tegnap megfordult. A hátáról a hasára. Sokszor. Nagyon sokszor.

nyertem egy könyvcsomagot, így égető szükségünk lenne egy új polcra.

vettünk egy akkora tévét, hogy ki kellett venni egy polcot a rendszerből.

nincs igazság.

lett egy akkora tévénk, hogy ki kellett szedni egy polcot a rendszerből.

nyertem egy könyvcsomagot, í