Délelőtt elzarándokoltam a Péterfybe, ahol a múltkori után végeztek egy kontroll-ultrahangot. Várakozás közben beszélgettem egy kismamával, aki közölte, hogy ugye két hét múlva nekem már össze kell készítenem a kórházi csomagot (nem, édesem, két hét múlva még dolgozom), meg nyilván mindent megvettünk már (ja, a babakocsit, mit gondolsz, mivel töltöm majd az utolsó négy-öt hetet), meg hogy az ő férje az ifjú trónörökösnek semmi használtat nem hajlandó elfogadni (ti tudjátok). Aztán megtudtam, hogy az én édes drága kicsi fiam három hét alatt 1941 grammra tornázta fel magát és elöntött a büszkeség. A vizsgálat után azt is közölték, hogy minden a legnagyobb rendben és ezek után lecsesztek, hogy ennek ellenére mégis úgy képzelték el, hogy én októbertől már nagyrészt vízszintes testhelyzetben töltöm a hátralevő másfél hónapot. Most akkor mi van??? Édesanyám erre telefonon megnyugtatott, hogy ha három hét alatt semmit nem változott a helyzet a méhlepénnyel, ami helyzetet a szülészem szerint amúgy le is kéne szarnom, akkor nem látja akadályát a kereső tevékenység folytatásának. Én meg boldogan mentem munkába és őszintén szólva nem sok szalmaszálat tettem keresztbe a kapcsolati tőke ápolásán (értsd: volt szobatársakkal telefonon folytatott negyvenperces fecsejek) túl.