Szinte hihetetlen, de Lénárd ma egy éves.

Egy évvel ezelőtt töltötte az utolsó estéjét odabent Tökmag. Aztán felgyorsultak az események. Ma meg már megtartottuk az egyes számú családi zsúrt, tortával, ajándékokkal, málnaszörppel és mentateával.

Egy évvel ezelőtt vártam ezt a napot. Egy évvel ezelőtt bármelyik napot vártam már, ami a szülés után következik a sorban. Ma meg úgy érzem, megállíthatatlanul gyerekesedik a kisbabám és néha az egyik felem azt kívánja, bárcsak egy kicsit lelassulna az idő és újra azzal a kis babaillatú csomaggal a hasamon alhatnék délutánonként, ahogy azt még néhány hónappal ezelőtt lehetett. Aztán persze eszembe jut, hogy néhány hónappal ezelőtt pontosan azt szerettem volna, ha már tud ülni, állni, mászni és kimondja az első szavát, ami természetesen anya, vagy apa lett volna, ha választhatok. De nem én döntöttem, így az első szavak a Berta, meg a cica lettek. :)

Az elmúlt öt napban megtudtam, hogy ha a dinoszauruszok tudtak volna rejszolni, ugyanúgy kihaltak, de legalább boldogabbak lehettek volna.

Aztán.

Befejeztük a Shameless 2. évadát és úgy maradtam.

Voltam.

Diával és Asztronautával a Nemzetiben, aztán meg egy lakásban, aminek ötnullás a közös költsége, és ami annyira fura volt, hogy hirtelen a világ legkomfortosabb helyeként kezdtem tekinteni a negyvenhat négyzetméterünkre.

A negyvenhatra.

Amit most készülünk felforgatni, úgymint festés, átrendezés, bútorvásárlás és az egészből az lesz, hogy Lénárdom első szülinapjára saját szobát kap. Persze nem csak azt, hanem gyerekülést, meg egy csomó mesekönyvet, játékot és ruhát, amit már mind megrendeltem, vagy megvettem. Éppen a tortán gondolkodom erősen, mert banános-rizskrémes piskótatortát biztosan NEM akarok neki sütni. És az egyik szemem sír, a másik meg nevet, mert a kisfiam visszavonhatatlanul hagyja el a puha, babaillatú csecsemőkort, és kezdi meg a kisgyerekek küzdelmes, izgalmas és egyre önállóbb életét (aminek a nyitányaként mindent megtesz a laptop elrontása érdekében).

Amúgy volt ám más is.

Meglátogattuk az ikreket Nikiékkel karöltve és még BudaiPasa is jól érezte magát, pedig vadidegenekkel kellett jópofiznia órákon át. Voltunk Keresztúron Orsiéknál, a Violában Noémiéknél, felköszöntöttük Alízt első, Rékát pedig már a nyolcadik szülinapja alkalmából.

És persze mostam. Sokat.

Lénárd 11 hónapos.

Tökmag megint beteg. Ez így önmagában persze még nem dráma, de erre a hétre három kisbaba/-gyereklátogatás volt betervezve, amiből kettőt már lemondtam, a szombatira viszont ha máshogy nem, de egyedül mindenképpen elmegyek.

Lénárd egyébként elképesztő tempóban fejlődik. Két-három héten belül elkezdett mászni (erről már kezdtem lemondani, tekintve, hogy a kúszás után egyből felállt), egyre töbször látom felülni (ebben eddig is csak kényelmes volt), megtanulta, hogy hol van a lámpa, a repülő, meg a feje, imádja a sonkás-sajtos szendvicset, meg a Cserpes gyümölcsjoghurtokat és befejeztük a szoptatást. Ez nem járt akkora megrázkódtatással, mint ahogy illenék egy vérbeli ősanya szerint, de mert a mennyiség gyakorlatilag értelmetlenné tette a dolgot, nem mutattam hajlandóságot arra, hogy szarul érezzem magam emiatt. És Lénót sem zavarja, hogy tápszert kap lefekvés előtt. Zavarja bezzeg a gyógyszerész csajt az Erzsébet-Nagylajos sarkán, de őt meg pont leszarom.

Újdonság még, hogy ha tehetem, jövő szeptemberben visszamegyek hat órában dolgozni gyes mellett, már ha Lénárdot felveszik bölcsibe (vagy Juditmama vállalja az állandó felügyeletet...). Persze szép volt a nagy elhatározás, hogy majd Gergő átveszi a stafétát és ő meg gyesre, de anyagilag nem nagyon engedhetünk meg magunknak ilyesmit. Főleg, hogy Lénárd saját szobát kap szülinapjára, így a nappalit egy kicsit rendbe kell szednünk. Ezt a legnehezebb egyébként jelen pillanatban felfogni, hogy az a kis süvöltő büdösbogár, akit a Péterfyben a kezembe nyomtak már egy éves lesz.

Most pedig Magnumot fogok nézni a Cool-on.

Küzdök Tökmag hörghurutjával, és megállapítottam, hogy az orrszívó-porszívó feltalálója elfelejtette kifejleszteni azt a két kis kart az eszközön, amivel lefogom az üvöltve kapálózó gyerek kezeit, míg én szippantok és közben fogom a fejét. Így az orrszívás gyakorlatilag vagy kétemberes művelet, vagy pankráció. Amikor éppen nem szipantok, akkor viszont móka-kacagás az élet. Lénó amúgy minden lehetséges kapaszkodóponton állásba húzza fel magát és mindig az kell neki az asztalról, amit én a legkevésbé szívesen látnék a kis kezei között (és persze a szájában): laptop, bögre víz, vezetékes telefon, DM-kuponok, ésatöbbi. Mondjuk ma benéztem és kiharapott egy elöl hagyot borítékból egy kis darabot (pontosan onnan, ahová a fasírt receptjét jegyeztem le), de mutasson nekem valaki egy olyan gyereket, aki nem kóstolta meg hatéves koráig a papírt és a földet. És ha már fasírt, akkor ma főztem: a zöldbabfőzelék sós, a fasírt sótlan lett. Az elsőnél még sírtam, a másodiknál már nevettem. És már eléggé számolom vissza a napokat ötödikéig.

Több mint egy hónap után újra érzem a bizsergést az ujjaimban, hogy nekivágjak egy bejegyzésnek, de rögtön eszembe is jut, hogy ez az egész emlékeztet arra a helyzetre, amikor hónapok/évek után találkozom egy ismerőssel, aki megkérdezi, mi van velem. Erre ugye két lehetséges válasz létezik: a) semmi különös, hiszen annyi minden történt, hogy azt ennyi idő után már nem a "na és mi van veled?"-kérdésre fejteném ki, hanem mondjuk háromnapi hideg élelem, néhány üveg sör és bor, meg egy pár doboz cigi mellett a tábortűznél, b) a leglényegesebbnek tartott pontokat felsorolom és megpróbálok nem túl bunkó lenni, amikor a további kérdések megválaszolása elől eliszkolok, mielőtt gyökeret eresztenénk a járdába.

Szóval hol is kezdjem.

Fogytam. Ez nyilván nekem jelenti a legtöbbet, mert elhárult a veszély, hogy egy teljesen új nadrágkészletet kell beszereznem, a régi darabok Vercsinek történő felajánlása mellett. A fogyás körülményei lényegtelenek, bár nem volt szándékos a dolog. Az eredmény viszont nincs ellenemre.

Maszat betöltötte a 8 hónapot, jelenleg a 9 felé kúszik nagy erőkkel, merthogy kúszik, tapsol, és teljesen véletlenszerűen bár, de olykor már pápázik is. A szája be nem áll, a seggében rakéta, az akarata vas, nagy lelkesedéssel felfedezte az állatokat (a macskák látványától gyakorlatilag eksztázisba esik), és éjszakánként lassan sűrűbb a program, mint napközben. Tanultam neki négy verset Varró Dánieltől és ha lehet választani a koszos papucsom (babakocsi kereke, apa szandálja, erkélyről a huzattal bejutó falevél), meg a tiszta plüsspatkány (Nyuszi Úr, pelus, Morzsi-rongy) között, akkor kurvaélet, hogy a papuccsal (stb.) akar játszani, na meg az ajtóval. Túlesett az első betegségen (torokgyulladás, egyből megfejelve némi pelenkakiütéssel is), növeszti a második fogát is és négy napja játszuk azt, hogy fürdés után nem mossuk meg a fogait a végre beszerzett méregdrága fogkrémmel. De majd ma! És Békéscsabán a lagziban a menyasszony után ő volt a második legnagyobb sztár. :)

Na igen, voltunk Csabán esküvőn és BudaiPasa kedvéért magassarkút húztam. (Mily meglepő, magas lettem tőle.) Aztán voltunk Csomádon egy napot, ahol az árnyékos és kellemesen szellős teraszon próbáltuk kiheverni a kánikulát és ahol - bár nap nem ért - úgy leégett a vállam, mint már rég. De aznap este Asztronautával megnéztük a Kramer kontra Kramert, és ittunk két sört, és sétáltunk az Andrássyn és hangulatom lett tőle, ami nagyon jó volt. Meglátogattuk a Nagylányokkal és Lénárddal Noémit, Gergőt és Gellértet, akit Lénó egyből brutalizált is, de hála az égnek, nincs harag. Végül két hetet töltöttünk Maglódon, ahol ott volt anyukám, a macskák, a fagyizó a Martinovicson, a viharok, a kertben a friss paradicsom és paprika, meg az uborka, amiből most csináltam meg életem első koviubiját, és az álmatlan éjszakák, meg a visszaszámlálás, hogy mikor jön haza végre BudaiPasa.

Kaptam sok-sok jó hírt. Az ikrek már hazamehettek a szüleikhez, Csipi Dávid lesz, ha minden igaz, lett egy újabb Szonjababa a társaságban és sokszorosan megörültem annak, hogy Lénárd nem Milán lett.

Tökmaggal az elmúlt két és fél hétben gyakorlatilag alig voltunk itthon. Vagy ha igen, akkor nem kettesben. Mindez természetesen azt is jelenti, hogy elítélendő módon, de hanyagoltam a krónikázást. Néha még programot is le kellett mondjak, mert menet közben jöttem rá, hogy túlszerveztem magam, vagy mások engem. Viszont BudaiPasa minden születésnapi ajándékát megrendeltem, meglátogattuk végre Kerkát és Esztert a Svábhegyen, elköszöntem az emigrálni készülő Edinától, levágattam a hajam, ültem vérvétel közben, minden dokimnál voltam kontrollon, lenyűgöztük Lénárddal dédiéket, voltunk Alízéknál, vendégül láttuk Orsit, Nimródot és Enikőt, bábáskodtam egy lehetséges örökbefogadás felett, kaptunk esküvői meghívót a Kertemben, ügyintéztem a humánpolitikán, összehoztam Évi közreműködésével egy állásinterjút, piknikeztem a Városligetben, meg a Mozgásjavítóban, és még pénzügyi tanácsokat is kaptam. Most meg mosogatnom kéne, de nem tudom magam rávenni...

Tökmaggal tegnap este kilenc körül kimentünk az erkélyre apát várni. Megkönnyebbültem, hogy az estilapatyikák nem voltak barátkozós hangulatukban, mert Lénárd jökedvében már-már ultrahangon kurjongatott bele az éjszakába. Viszont az összes kutyasétáltató nekünk integetett a parkból.

Tökmag ma hajnali 5.20-kor úgy gondolta, eljött az ideje a früstüknek. Aztán fél nyolckor esküszöm, hogy csöngettek, de mire kiástam magam a paplan alól, előtúrtam a kulcsomat a babakocsi bevásárlóhálójából és kinyitottam az ajtót, már nem voltam ilyen biztos benne. Vagy az, aki a szombat reggeli pihenést semmibe veszi, addigra el is húzott jól végezve a dolgát. Mindenesetre addigra éppen eléggé felébredtünk, hogy már ne kísérletezzek az egyébként sakálként üvöltő Tökmag visszaaltatásával, hanem inkább bevágtam a hordozóba és kivittem magammal a konyhába, hogy legyen társaságom almapürésítés közben. Aztán nagy levegőt vettem és elmentem a Tescoba magunknak, meg Mamáéknak vásárolni, ami azért volt izgi, mert Lénárd és a babahordozó itt, a kocsi meg a Nezsiben volt, szóval egyik kezemmel toltam a babakocsit, a másik kezemben pedig kiskosárként cipeltem az autósülést. És Papa nagylelkű hangulatában volt, mert egy csomó pénzt hozzám vágott, mert gyereknap lesz és olyan nincs, hogy Lénárd ne kapjon semmit a dédiéktől, tehát amit vettem neki, azt gyakorlatilag a Papa vette, így BudaiPasa sem fog lekapni a tíz körmömről, hogy már megint mennyit költöttem.

Most pedig ráveszem magam, hogy etetés után elmosogassak, mert a konyhánk egy zsékategóriás horrorfilm díszletére hasonlít leginkább.

Lénárd tegnap megfordult. A hátáról a hasára. Sokszor. Nagyon sokszor.

Az MR2 Petőfi mára napsütéses 20 fokot ígért. Hát nem jött be. És ezzel a közszolgálati média minden maradék - azaz a meteorológiai előrejelzésekre eddig a pillanatig még érvényben lévő - hitelességét is elveszítette...

Tegnap a Poronty megkapta utolsó oltását is erre az évre és az első adag tápszert, ami valójában nem tápszer, csak kalóriabevitelnöveléstsegítő-szentjánoskenyérfamaglisztésrizslisztkeverék, avagy csudapor (becsületes nevén Sinlac). Mindenesetre a cucc bejött, mert egy fél leturmixolt almához kevertem egy púpozott teáskanállal és nem győztem elég gyorsan adni neki. Talán így egy kicsit többet fog magára szedni egy hónap alatt, mert az eddigi havi egy kilók után most mindösszesen negyed kilócska csúszott fel. Persze így is gyönyörű csülkös-hurkás-tokás az én kisfiam, és nincs de.