Tökmaggal az elmúlt két és fél hétben gyakorlatilag alig voltunk itthon. Vagy ha igen, akkor nem kettesben. Mindez természetesen azt is jelenti, hogy elítélendő módon, de hanyagoltam a krónikázást. Néha még programot is le kellett mondjak, mert menet közben jöttem rá, hogy túlszerveztem magam, vagy mások engem. Viszont BudaiPasa minden születésnapi ajándékát megrendeltem, meglátogattuk végre Kerkát és Esztert a Svábhegyen, elköszöntem az emigrálni készülő Edinától, levágattam a hajam, ültem vérvétel közben, minden dokimnál voltam kontrollon, lenyűgöztük Lénárddal dédiéket, voltunk Alízéknál, vendégül láttuk Orsit, Nimródot és Enikőt, bábáskodtam egy lehetséges örökbefogadás felett, kaptunk esküvői meghívót a Kertemben, ügyintéztem a humánpolitikán, összehoztam Évi közreműködésével egy állásinterjút, piknikeztem a Városligetben, meg a Mozgásjavítóban, és még pénzügyi tanácsokat is kaptam. Most meg mosogatnom kéne, de nem tudom magam rávenni...

Az öcsémmel folytatott mai beszélgetéseknek köszönhetően a második pólóm is egy Dove dezodort használó oroszlán szagát viseli. Éljen!

Tökmag ma hajnali 5.20-kor úgy gondolta, eljött az ideje a früstüknek. Aztán fél nyolckor esküszöm, hogy csöngettek, de mire kiástam magam a paplan alól, előtúrtam a kulcsomat a babakocsi bevásárlóhálójából és kinyitottam az ajtót, már nem voltam ilyen biztos benne. Vagy az, aki a szombat reggeli pihenést semmibe veszi, addigra el is húzott jól végezve a dolgát. Mindenesetre addigra éppen eléggé felébredtünk, hogy már ne kísérletezzek az egyébként sakálként üvöltő Tökmag visszaaltatásával, hanem inkább bevágtam a hordozóba és kivittem magammal a konyhába, hogy legyen társaságom almapürésítés közben. Aztán nagy levegőt vettem és elmentem a Tescoba magunknak, meg Mamáéknak vásárolni, ami azért volt izgi, mert Lénárd és a babahordozó itt, a kocsi meg a Nezsiben volt, szóval egyik kezemmel toltam a babakocsit, a másik kezemben pedig kiskosárként cipeltem az autósülést. És Papa nagylelkű hangulatában volt, mert egy csomó pénzt hozzám vágott, mert gyereknap lesz és olyan nincs, hogy Lénárd ne kapjon semmit a dédiéktől, tehát amit vettem neki, azt gyakorlatilag a Papa vette, így BudaiPasa sem fog lekapni a tíz körmömről, hogy már megint mennyit költöttem.

Most pedig ráveszem magam, hogy etetés után elmosogassak, mert a konyhánk egy zsékategóriás horrorfilm díszletére hasonlít leginkább.

A mama most hívta fel a figyelmemet a fogfrász veszélyére, ami fogzás idején támad. Tünete a görcsös rángatózás és szellemi leépüléshez vezethet. Ójaj! Dióskali nemröhögött. Így egybe írva, mert ez így fejezi ki legjobban a nem röhögés tényét.

Öcsémékkel legfeljebb öt napot lehet együtt tölteni. Ordibálás nélkül persze. Amúgy szuper másfél hetet töltöttünk Maglódon Tökmaggal és szórványosan BudaiPasával.

Még a zúgó orkán sem tudott megakadályozni minket abban, hogy tegyünk egy sétát ebéd után. És hála az égnek, a Viasat3 sem tántorodott el - húsvét és orkán ide vagy oda -, hogy leadja az Éden Hotel ismétléseket.

Maglódon két tortás és egy tortátlan nap pelenkázós hátizsákkal és több-kevesebb pihenéssel.

Aztán. Jött egy Kerka a családba április negyedikén, ötödikén a huszonkilencedik április ötödikei Vince-napot ünnepeltük és Lénárd is betöltötte az öt hónapot. Mindezek örömére elköltöttem egy csomó pénzt - leginkább magamra -, kaptam egy bodzaszörpöt a Pántlikában, egy szelet sütit a színházban és voltam a MOST-ban tejfakasztani.

Majd. Tegnap jött Diácska, aztán elment. Estefelé BudaiPasa átkopogott Pupp nénihez a receptért és kalácsot sütött.

Ma meg. Sajtleves és sajtos pirítós ebédre a böjt jegyében, és még dédiéket is meglátogattuk. Egy óra sonkabontásig.

Mama szerint egy csapásra megoldódnak a gondjaim két hónapon belül, mert Lénárdot fél éves korától már elkezdhetem szobatisztaságra szoktatni.

A hosszú hétvége végére sikerült annyira túltöltenem magam kajával, hogy mostanra a vacsora gondolata is borzongat és nem jó értelemben.

BudaiPasa csütörtökön a Nezsiben, pénteken és szombaton pedig Maglódon kertrendezett, eközben én Lénárdoztam, meg sütöttem egy almáspitét és besegítettem a pogácsába is egy kicsit. Ja, és nyertem egy MilkyWay csokival még egyet, ha már a Túrórudival nem megy.

A hétvégén elcsesztem és nem szedtem össze a babahordozót a kocsiba, amikor tettem egy emlékeztető kört egy év kihagyás után (ami nyilván azért ment olyan jól, mert a jogsiképen eszméletlenül jól nézek ki...). Most meg azon tipródom, hogy lenne a legegyszerűbb ezt pótolni, ha a kocsi a Nezsiben van, a babahordozó, meg a gyerek pedig itt, nekem meg úgy lenne ma a legegyszerűbb, ha autóval mehetnék a dokihoz, akinek már rég beígértem, hogy valamikor elviszem magammal Tökmagot is. Az eredeti terveimben még mamáék is benne voltak, de Köröszték időközben bejelentkeztek, így a Róna másik végébe holnap megyünk. Halasztani azzal az átlátszó kifogással sikerült, hogy Tökmag nyűgös az oltások miatt, pedg nem is.

Tegnap egész jól viselte a megpróbáltatásokat, csak egy egészen kicsike ordítást produkált, aztán már csak játszásból kiabált délután és néha saját megát lepte meg a legjobban az általa kiadott hangokkal. Mondjuk a bizti kedvéért beadott lázcsillapító kúpot azzal a lendülettel kikakálta, de ma reggel a gúdmorningszánsájn vigyorával ébredt, szóval olyan nagy baj nem lehet. Az oltás legnagyobb haszna az én szempontomból pedig egy kellően szimpatikus kismamával való megismerkedés és telefonszámcsere volt. Nem baj az, ha az ember lánya több vasat is tart a tűzben. Györgyuszékkal most nem jött össze találkozó Alíz szörcsögése miatt, tesómékhoz még nem merek BKV-val nekivágni (erre a Skuzu sem megoldás sajnos), a házban lakó kismama pedig annak ellenére nem jelentkezett, hogy ő maga vetette fel a közös sétát. Így gondoltam, aktivizálom a bennem lakozó szimpatikus úthengert és összeszedek valakit, aztán majd meglátjuk.

Jó lenne tudni, vajon megengedhetem-e magamnak a boldogtalanságot is néha anélkül, hogy bűntudatom lenne.

Gergővel most éppen elég rettenetes időszakot élünk és nem tudom, hogy fogunk ebből kilábalni. Most jutottam el odáig, hogy az egész délelőttöt végigbőgtem és közben azon zakatoltam, hogy ennyitől csak nem megy el a tejem. (Tudom, hogy ez hülyeség, de erre értettem, hogy mostanában még rosszul sem érezhetem magam, mert már annak is következményei lehetnek.) Visszatérve a fősodorba, vannak napok - így ez a mai is -, amikor egyszerűen semmi nem működik. Mintha kevesek lennénk Lénárdhoz és egymáshoz is. És persze szeretném azt hinni, hogy ez a ritkább, és alapvetően jó nekünk és boldogok vagyunk, de amikor nem, az teljesen elnyomja a jóságot és a boldogságot, mintha azok soha nem lettek volna, csak a viták, a feszültség és az elkeseredettség. És az egyre durvább visszavágások, az egyre könnyebben elpattanú húrok, az attól való félelem, hogy mikor lépjük át azt a határt, ahonnan már nem lehet visszatáncolni, amit már a másik nem tud megbocsátani. Mindez persze újabb feszültséget szül, ami csak újabb vitákat generál és megint egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz a vonalhoz. Pedig nincs még két olyan ember, aki ennyire fontos lenne nekem, mint Gergő és Lénárd. És tudom, hogy Gergő is ugyanígy van velünk. És egy rossz ébredés, a figyelmetlenség, vagy egy nyitva hagyott ajtó mégis mintha felülírná a fontossági sorrendet.

Ilyenkor pedig nem lehet felpattanni és elszaladni egy kicsit, hogy egyedül lehessek és kiszellőztethessem a fejem, de még csak igazán el sem hagyhatom magam, mert Tökmag a szomszéd szobában alszik és ha felébred, akkor nem lehetek csak félgőzzel anya. Márpedig anya az vagyok, meg feleség is. Meg Dióskali is, aki rumlis és pukkancs, aki habzsolja a világot, de pillanatok alatt vált és belesüpped a szomorúságba is, aki egyik nap nem tud nyugodtan megülni a seggén, a másik nap meg nem kel fel a könyve mellől. Ellentétes vagyok és kicsit kiszámíthatatlan - kivéve, hogy bizonyos dolgok mindig fel fognak bosszantani. Tisztában vagyok a hibáimmal, de ez nem jelenti azt, hogy minden alkalommal uralni is tudom azokat. De szinte semmit nem csinálok félgőzzel, amihez kedvem van. Beleértve Gergőt és Lénárdot, a Nigella-féle csokitortát, a bömbölést egy délelőttön keresztül, a szennyestartóval folytatott küzdelmet és a könyvek és ruhák vásárlását. 

Szóval felpattanás helyett születik ez a bejegyzés, ami talán túl érthető, túl konkrét és keresetlenül őszinte, van benne egy kis családi szennyes, meg az, hogy Dióskali is ember. De álszentség lenne azt a benyomást kelteni, hogy csak azért, mert szeretjük egymást Gergővel, és mert van egy csodás gyerekünk, attól máris dalra fakadnak a fák is. Ennyit rég vitatkoztunk és veszekedtünk, ugyanakkor bízom benne, hogy ilyen boldogok soha nem voltunk még. Én legalábbis biztos nem. És ehhez kell Gergő is, nem csak Lénárd. Olyan ez, mint a produkció és a Kontrax. És csak együtt mehet ez nekünk.

Megérkeztek a Heavy Tools-ból rendelt cuccaink és rettentően megörültem, hogy nem volt nagyképűség S-es pólót, szoknyát, meg pulcsit venni. Háháhá!!! Ez az öröm kellően ellensúlyozza, hogy hólyagosra égett a szájpadlásom BenBácsi vacsorájától. És most nézem, hogy Tökmag lába óra-harmincról óra-negyvenötig jutott. Háton fekve lassan már körbe tud fordulni...

Két napja az ablakunk alatt törik az aszfaltot a fijjug, és sajnos a Nezsi sem megoldás, mert ott meg a szomszédban végeznek teljes körű (azaz vakolatleverős, kopácsolós, falbontós) házfelújítást. Nekem már elkezdett fájni a fejem, de Lénárdom jól bírja. Alig tízpercenként kell csak visszaaltatni. A köztes időben kicsit szerkesztgettem a blogsablonomat és büszke vagyok, hogy az autodidakta módon elsajátított hézagos ismereteim HTML-ből nyomokban még megmaradtak, mert így legalább ötleteim voltak, hogy hogy a túróba csináljak felsorolást a linkekhez (és bejött).

Tegnap hazafelé tartva a dokimtól a hetesbuszon meglepődve vettem tudomásul, hogy a combomra lépett egy néni. Majd a Nezsiben felköszöntöttük Szonját, aki immáron hatéves, ma pedig előrehozott negyedik születésnapot ünneplünk Zalánnal. Tortadömping, ahogy mi szeretjük. És csak reménykedni tudok, hogy Tökmag nem fogja szétordítani a délutánt, mert szeles idő jön és feltehetően a terhesség alatt lenyeltem egy barométert, ami a kölökben kötött ki, aki így a frontok és a szél közeledtével hangjelzést bocsát ki. A legutóbbi ilyen délután végére büdösebb voltam, mint egy farkasalom, mert persze az adrenalin nem egy eau de toilette, én meg fajfenntartásilag ideges leszek a bömböléstől.

Egy éve Maszatom már a hasamba költözött. Józan számítások szerint legalábbis.

Tegnap egyetlen momentum kivételével klassz napunk volt.

A reggel úgy kezdődött, hogy szoptatás után kifakadt a Poronty vállán a BCG-oltás. Ezt már vártam, mint a messiást, mert eléggé gusztustalanul nézett ki szegénykém, és ami végül kijött, arra talán szavaim sincsenek. A legjobb az egészben az volt, hogy Lénárd ebből semmit nem vett észre. Ezután a Kölök a várakozásoknak megfelelően aludt, evett, és ebéd után még egy sétával egybekötött bevásárlás is belefért. Mondjuk nekem tényleg nem szabad bemennem babakocsistul a sarki CBA-ba, mert bár drága, de nagy a választék és tuti kétszer annyi holmit veszek, mint amivel aztán sérv nélkül az elsőig fel tudom cígölni a járgányt a gyerekkel együtt. És tuti ilyenkor nem kolbászol kint Juhász néni a gangon, hogy megkérhessem, figyeljen már Lénárdra, amíg felszaladok a bolti készlet általam felvásárolt felével. (Pedig Juhász néni mindennapjai nagy részét a szomszédság és a házba betérő egyéb személyek aktív megfigyelésével tölti.)

Délután hazajött BudaiPasa és elfuvarozott minket Györgyiékhez, majd ment a dolgára. Lénárdom nem volt annyira mintagyerek, mint a múltkor, de Alízbaba sem számított már akkora újdonságnak, mint a múltkor és Zsolti sem volt otthon, hogy lenyűgözze őt a hangjával és a sörszagával megjelenésével. :)

Aztán megjelent egy Ősanya. Egy igazi megszállott, akinek tisztelem az elveit (az igény szerinti szoptatás, a gyerekkel együtt alvás, és a hordozókendő segítségével kialakított állandó szimbiózis), de már a terhességem kezdetén tudtam, hogy én nem vagyok alkalmas ezek mentén szervezni az életemet. És semmi baj nem lett volna, ha egyrészt a praktikus/ártatlan kérdéseimet (1. miért van szükség tizenvalahány hordozókendőre - erre a válasza az volt, hogy nadrágja is van ennyi és már itt tudtam, hogy nem egy nyelvet beszélünk, de még csak nem is ugyanazon bolygóról származunk :) -, 2. nem meleg-e a kendő nyáron - erre tartott egy kiselőadást arról, hogy a hordozókendővel az ember lányát mindig finom babaszag veszi körül*, majd a végén csak kibökte, hogy tényleg összeizzadnak) nem ezen elvek megkérdőjelezésének tekinti, illetve tiszteletben tartja azt, hogy én nem így élek. Nyilván kiderült már, hogy nem így történt. És amint Lénárd elkezdett ordítani, ellentámadásba lendült és elkerekedett szemekkel kérdezte, hogy nem akarom-e megszoptatni, majd nagy megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy nem, mert éhes biztos nem lehet. Nem, még a cumizás kedvéért sem kapom elő a melleimet. Pláne, hogy az első fájdalmas időszak miatt Lénárd nem nagyon lett rászoktatva a komfortszopizásra. Mostanra meg már megtalálta a hüvelykujját, aminek annyira nem örülök, de nem tartom tragédiának sem. Aztán Ősanya balra el, mi meg Györgyivel teljes egyetértésben folytattuk az avíttas/tradicionális-jellegű csecsemőgondozási tevékenységünket, aminek során még egy cumi is előkerült. És nem sújtott le ránk az ég.

Vacsorára megérkezett BudaiPasa is, ettünk szülinapi sütit, Györgyi megtudta, mi újság van a Mozgásjavítóban, aztán Lénárd előadta az öltöztetési magánszámát és arra gondoltam, milyen jó, hogy ezt Ősanya már nem látta, mert tuti lett volna valami jó tanácsa. Végül elindultunk Zugló túlfelére és hála a Skuzu jóindulatának, épségben és gyorsan hazaértünk.

Majd megtudtam, hogy Manka is. Sajnos ez várható volt, mert az elmúlt két-három hét otthoni tudósításai nem voltak túl bíztatóak. De mint tudjuk, minden kutya a mennybe megy. Manka meg biztosan.

* nyilván a kakiszagot meg sem érzi, én meg emiatt irigylem is piszkosul...