Lénó fején a rövidgatyámmal sétálgat és hajtogatja, hogy "Csinos?! Csinos?!".

Lénó megbillen és letenyerel a földre. Feláll, nézi a kezét, hát koszos. Erre odajön hozzám, és konkrétan beletörli - teljes combhosszúságban - a farmeromba a mancsait, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Én nem tudom, ki hogy van vele, de van az a terhelési szint az agyrágásban, amikor komolyan mantrázni kell, hogy "dejszenmégcsak[másfél]éves", mert ha felnőtt lenne akkor valami olyan csúszna ki, ami már ide is szalonképtelen. Na, ma mantráztam. Aztán kihajítottam a nagy gonddal megkent és Lénárd által a tányérból egy laza csuklómozdulattal kiborított vajkrémes-sonkás-edamis tönkölybúzakenyér-katonákat (ennyi nekem is kellett...) és kentem neki vajas szendvicskiflit (azt a legfehérebb lisztből készült fajtát), amit hang és nyom nélkül tüntetett el. Innentől viszont kénytelen vagyok hangosan röhögni azokon, akik megmondják a tutit a gyerek egészséges táplálásával kapcsolatban, mert úgy tűnik, hogy az én fiam viszont fütyül rájuk és eszi, amit mi is.

Az anyaság sokmindennel egyenlő. Most éppen a pólóhosszan szétkent banánfalattal. (A félreértések elkerülése végett tisztáznám, hogy a póló rajtam van és én tehetek róla, hogy Lénó végigkente rajtam a majomcsemegét, mert nem figyeltem hogy már legalább két másodperce kínálgat.) Nagy a szeretet.

Lénó sorra hordja ki a játékait a nappaliba és rém büszke magára, hogy mindezt már függőleges testhelyzetben végzi, illetve most próbál egy valahol megtalált kiskanállal kölesgolyót enni. És jövő héten már a bölcsis nyílt napokra megyek. Megjegyzem, szívszorulva...

Bár jubileumi bejegyzés lesz ez, a tartalom tekintetében semmi extra. Élünk, virulunk.

Lénárd összehozott már tíz fogat és két betegségmentes hetet, aminek örömére múlt héten megkapta az egy hónapja csúsztatott MMR-oltását, ami persze hatalmas üvöltést váltott ki belőle. Aztán a krokodilkönnyek mögül kiszúrta a felé nyújtott elefántos matricát a doktornéni kezében és egyből elhallgatott. Megvesztegethetőség tekintetében a fiam gyakorlatilag egy kolumbiai vámost is lepipál. A legfrissebb produkcióként pedig a) elkezdett rám összeráncolt szemöldökkel csúnyán nézni, ha valami nem tetszik neki és ez a teljesítmény a tizenhat hónaposom részéről némi aggodalmat vált ki belőlem, b) küzd a "LÁMPA" kimondásával (pámpa, pámpó).

Én meg vékony lettem. Már ha valakit érdekel.

Valami megy a tévében, ami nemhogy nem érdekel, de még csak nem is nézzük és közben azon gondolkodom, ugyanvajon miért nem húzok el fürdeni. Szóval akkor megyek.

Tekintettel arra, hogy január 2-a van, eltekintenék a boldogújévezéstől, mivel már benne vagyunk, legalább rüsztig és már most milyen boldog! Persze holnaptól BudaiPasa újra Geribá lesz, meg egyetemista, Lénárd továbbra is növeszti a frissiben kibújt négy darab fogát, aminek köszönhetően lázas, taknyos, köhög és mindezek tetejébe még az eddigi legdurvább pelenkakiütést is összehozta, de! Nincsde!

Lénárd legnagyobb szórakozására ugrándozva vettem tudomásul, hogy egy újabb nadrágmérettel beljebb vagyok. Ez pontosan három régi nadrág ismételt szolgálatba állítását eredményezi. Igaz, az egyiknél erősen gondolkodóba estem, hogy le merjem-e venni, mert mi van ha csak a szerencse szomorú szeszélyének köszönhetően fértem bele elsőre.

Mire véget ért a karantén, elkezdett dőlni Lénárdból a takony. Így, ebben a sorrendben.

Tizenhárom napja tartom magunkat távol mindenféle kisbabás és terhes ismerőstől, mert épp ott voltunk, amikor Bogi unokahúgomon kitört a háromnapos láz (hatodik betegség, exanthema subitum, roseola infantum), aminek a lappangási ideje 10-15 nap. És bár felajánlottam mindenkinek, hogy szívesen elősegítjük a gyerek megfertőződését, egyben immunizálódását amennyiben fertőzünk, senki nem élt a lehetőséggel. Tizenhárom napja tehát csak sétálunk, vásárolunk, pakolunk (Tökmag szét, szerénységem meg össze) és nem terhes nagykorúakat fogadunk - elsősorban Orsit és Esztit emelném ki, akik hihetetlen mennyiségű ajándékkal árasztottak el bennünket Lénó szülinapja és névnapja alkalmából, majd még a fürdetést is megnézték és megállapították, hogy Tökmag csak a képeken tűnik hájdagálynak, bár a narancsbőr nekik is szemet szúrt.

Amúgy ma végre megrendeltem Maszat piros alapon dinoszauruszos DreamBag hálózsákját (igyekszem a tartós cuccokból uniszexeket választani, hátha Lénárdot követi még egy kislány is a sorban) és megszerveztem a fuvart is neki, átvettem BudaiPasa vadiúj számítógépét és főztem egy kurvajó spenótot, szóval eredményes napom volt.

Tökmag egyre újabb és újabb tudományokkal kápráztat. Egyre hisztisebb (amolyan hasonfekve veri magát a padlóhoz nyenyeregve), ha valamit akar, közli, hogy "odddda", megvész egy kis villanykapcsolgatásért és a reklámblokkokért. És valamelyik nap altatni próbáltam a szobájában délután a szőnyegen (ami úgy néz ki, hogy én fekszem, ő meg a csíkos pizsamapólómból varrt rongyocskáját szorongatva, meg az ujját szopva néz rám fáradtan, de szemében az eltökéltséggel, hogy márpedig ő dafke nem alszik), mire négykézláb állva az arcomba mászott és közölte: höööööööö.

Tökmag megint beteg. Ez így önmagában persze még nem dráma, de erre a hétre három kisbaba/-gyereklátogatás volt betervezve, amiből kettőt már lemondtam, a szombatira viszont ha máshogy nem, de egyedül mindenképpen elmegyek.

Lénárd egyébként elképesztő tempóban fejlődik. Két-három héten belül elkezdett mászni (erről már kezdtem lemondani, tekintve, hogy a kúszás után egyből felállt), egyre töbször látom felülni (ebben eddig is csak kényelmes volt), megtanulta, hogy hol van a lámpa, a repülő, meg a feje, imádja a sonkás-sajtos szendvicset, meg a Cserpes gyümölcsjoghurtokat és befejeztük a szoptatást. Ez nem járt akkora megrázkódtatással, mint ahogy illenék egy vérbeli ősanya szerint, de mert a mennyiség gyakorlatilag értelmetlenné tette a dolgot, nem mutattam hajlandóságot arra, hogy szarul érezzem magam emiatt. És Lénót sem zavarja, hogy tápszert kap lefekvés előtt. Zavarja bezzeg a gyógyszerész csajt az Erzsébet-Nagylajos sarkán, de őt meg pont leszarom.

Újdonság még, hogy ha tehetem, jövő szeptemberben visszamegyek hat órában dolgozni gyes mellett, már ha Lénárdot felveszik bölcsibe (vagy Juditmama vállalja az állandó felügyeletet...). Persze szép volt a nagy elhatározás, hogy majd Gergő átveszi a stafétát és ő meg gyesre, de anyagilag nem nagyon engedhetünk meg magunknak ilyesmit. Főleg, hogy Lénárd saját szobát kap szülinapjára, így a nappalit egy kicsit rendbe kell szednünk. Ezt a legnehezebb egyébként jelen pillanatban felfogni, hogy az a kis süvöltő büdösbogár, akit a Péterfyben a kezembe nyomtak már egy éves lesz.

Most pedig Magnumot fogok nézni a Cool-on.

Hirtelen szakadt ránk ez a lehűlés, még nem is készültem fel rá lelkiekben, hogy Tökmagot öltöztetni kell - és lássuk be, ő sem. Cserébe éjszaka mondhatjuk, hogy aludt, mint a tej, ma reggel nyolckor ébresztettem őméltóságát, hogy ne boruljon az egész napunk. Ennek köszönhetően momentán nem tudok magammal mit kezdeni, mert Lénó alszik, én meg várom a védőnőt, úgyhogy szülinapi ajándékokat keresek neki nagy erőkkel és igyekszem nem elaludni.

Küzdök Tökmag hörghurutjával, és megállapítottam, hogy az orrszívó-porszívó feltalálója elfelejtette kifejleszteni azt a két kis kart az eszközön, amivel lefogom az üvöltve kapálózó gyerek kezeit, míg én szippantok és közben fogom a fejét. Így az orrszívás gyakorlatilag vagy kétemberes művelet, vagy pankráció. Amikor éppen nem szipantok, akkor viszont móka-kacagás az élet. Lénó amúgy minden lehetséges kapaszkodóponton állásba húzza fel magát és mindig az kell neki az asztalról, amit én a legkevésbé szívesen látnék a kis kezei között (és persze a szájában): laptop, bögre víz, vezetékes telefon, DM-kuponok, ésatöbbi. Mondjuk ma benéztem és kiharapott egy elöl hagyot borítékból egy kis darabot (pontosan onnan, ahová a fasírt receptjét jegyeztem le), de mutasson nekem valaki egy olyan gyereket, aki nem kóstolta meg hatéves koráig a papírt és a földet. És ha már fasírt, akkor ma főztem: a zöldbabfőzelék sós, a fasírt sótlan lett. Az elsőnél még sírtam, a másodiknál már nevettem. És már eléggé számolom vissza a napokat ötödikéig.