A telefonom magától visszaállította az óráját eggyel. Mire én megjegyeztem, hogy ejde okos, sokkal eszesebb, mint az éppen nem morgó Budai Pasáé. Erre emlegetett letaposta a lábam, közölte, hogy útban volt és én tehetek róla. Továbbá nem átallott azzal revansolni, hogy az ő telefonja szebb. Hö! (Budai elkezdett reklamálni. Hogy de az övével lehet is telefonálni. Merthogy az enyém lemerült. Leszarom.)

Amúgy az elmúlt napok programja a következő volt: alszunk, vagy pedig nem.

Péntek: Diocska, Budai Pasa, Vercsi, Imre, Jónás, Eszter, Csucsu, Charlie, Dénes, Munkaügyes Néni, Szappy, Írisz, Rudi, Kicsi, Quimby, Vili, Isti, Zanus, Pimvicska, Franci, Áron (aki leöntött - érts ezen fejtől térdig ázást- egy adag fröccsel, mire én szívószálamat köpőcsőként használva törlesztettem a vodkásnarancsom rovására...), Jocó, Tímea, Gábor és a jó öreg McDonald's.

Szombat: alszunk. Utána pedig láttunk tizenkét dühös embert, majd civil megfelelőjüket a művészbüfében, Asztronauta társaságában elfogyasztott italunk mellé grátisz.

Ettem hagymát, mert emberek közé megyek. Már ha. És mostantól Quimby. És sör. Vagymi.

Grafomániám találkozott azon problémakörrel, miszerint hirtelen nem tudom, miről is írjak. Merthogy az elmúlt napokban amolyan hétköznapi, apró csipcsupcsodák estek meg Bajkonurival. Ezek taglalása viszont nem tenne jót sem a mélyen tisztelt publikumnak, sem pedig nekem. Ugyanis. Egy egyéjszakás, nem szándékos virrasztással éppen annyira vagyok vitalitásom teljében, mint egy döglött kolibri. Ennek következtében vagy egy telefonkönyvszerűen izgalmas és sodró lendületű (leszámítva a telefonkönyvvel való lesújtást, mert az tényleg sodró lendületű...) bejegyzést rittyentenék ide, vagy pedig egy nyálkás-rózsaszínűt, ami leginkább egy málnaszörppel összetrutymózott agar-agarra* emlékeztetne.

^*http://hu.wikipedia.org/wiki/Agar-agar

Quimby (ha ...).

Tizenkét dühös ember.

Mátrafüred.

Holdbeli csónakos.

Takarítás megvan, sőtmitöbb, még egy mosást is elindítottam és jelenleg vadul olvasom az 2004:CXV. törvényt^*. Már azt is kitaláltam, hogy este nekiesek a Galaxis útikalauznak^**. És természetesen kilenc magasságában felcsattogok emesenre és szokás szerint Budai Pasa társaságában szokás szerint repül majd az éjszaka ^***.

^*A törvény "vadul" olvasása ez esetben azt jelenti, hogy még nem aludtam el rajta. De most, hogy a lakásszövetkezet szervezeti felépítéséhez jutottam, egyre jobb ötletnek tűnik, hogy az ebédlőasztalhoz költöztem tanulni. A szobámban túl nagy kísértést jelentene az ágyam. Habár a lakás minden pontján fellelhető, hortyogó, álomnyálat csorgató állatok már így is komoly morális válságba taszajtanak.

^**Éppen ideje lenne már. Kicsit sem vérciki, hogy több, mint egy éve kértem kölcsön Valitól (igen, akinek még mindig nem találtam becenevet, de dolgozom az ügyön, habár várom az ő ötleteit is - már ha annyira sérelmes ezen állapot számára, hogy csak per Valinak hívom). Azóta anyuka elolvasta, aminek következtében a könyv is oly mértékben amortizálódott, hogy azóta újra megvettem és a vadiújat mindenféle ceremónia nélkül át is adtam a Türelem Angyala-díj nyertes tulajdonosának. Én meg most hajthatok fel egy könyvkötőt könyvkötészt - áh, bazzeg! - könyvkötő májsztrót, hogy a megmaradt példányt helyrepofoztassam. Habár. Tulajdonképpen magam sem gondolom, hogy anyuka tehetne a könyv kissé toprongy állapotáról. Csak jó vele egy kicsit kekeckedni. 

^***Nókomment.

Ha még eddig nem lenne teljesen egyértelmű számomra sem: eddig nem csináltam semmit. Pedig lassan ideje lenne.

Hosszú hétvége után, ahol a hétfő a vasárnap, a kedd a hét első napja és Garfieldosan viszonyulok hozzája. Bajkonuri éhes, álmos és egyedül van. Vár rá egy kis takarítás és a lakásszövetkezeti törvény. Kell még valami?

Fúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúj!

Ezzel együtt megjegyezném, hogy Dióskali rendíthetetlenül boldog. Az ő Budai Pasájával.

Hungari egy nagyon eredeti ország.

Majd ha nagy leszek, és állami kitüntetést adok/kapok, akkor az egykori köztársasági elnök, Sólyom László által teremtett hagyomány ősi szittya szellemének áldozva nem fogok kezet azzal, aki kapja/adja. Örökkön örökké hálásak lehetünk köztársaságunk legmagasabb közjogi méltóságának, hogy ezt már igenis megtehetjük anélkül, hogy a szégyen leghalaványabb pírja is elöntené orcánkat. Ugyanmámértis! Hát milyen lenne már, pfuj!

Majd ha nem nem tetszik, hogy itten még mindig a demokrácia ("nehézkes" by Orbán Viktor) szabályai szerint kell játszanom, kiköltözöm a Kossuth térre a sátrammal, telepisálom, és -szarom az egészet a parlament kapujától kezdve a Markó utcáig (ha ügyes vagyok, akkor a Bazilikáig is sikerül eljutnom), időnként részegen felcsuklom, hogy "Monnyonle!", aztán belecsobbanok a saját hányásomba. Józanabb pillanataimban pedig brikettet áztatok benzinbe és tömöm bele az alapjáraton is biológiai fegyverként felhasználható zoknimba. Továbbá harisnyatartóba rejtett kalapáccsal, kiegyenesített kaszával, macskajajjal és nádihegedűvel várom majd a pillanatot, amikor rohamot intézhetek. Hogy ki ellen? Nemmindegy? Ha pedig felszólítanak, hogy most már hagyjam el a helyet, mert zavarok, akkor rendőrállamot kiáltván a sálamat a pofám köré tekerem és bátran kiállok magamért, a szabadságomért és a jogaimért. Mondjuk köpök egyet az Andrássy hatvan irányába. Ebben az esetben nagyot nem tévedhetek, vót ottan minden...

Ha majd egyszer újra-meg-nem-válaszott miniszterelnök leszek, akkor sutba dobom, amit öt év jogi tanulmány folytatása és egy rendszerváltás gyakorlati tapasztalatai során elsajátítottam, csak hogy jól hangzó illúziókat vetíthessek az előttem álló tömegnek. Még azon az áron is, hogy a teljes belváros közlekedése megbénul. És hogy a volt oktatóim esetleg fogják a fejüket. Vagy tapsolnak. Miért is ne?!

És ha majd egyszer még lesz kedvem részt venni egy ötvenhatos állami megemlékezésen, akkor a hősök és áldozatok emlékének szentelt egy perces néma csendet mindenféle bekiabálással fogom megzavarni. Mert az az ideális pillanat, nem fújnak semmiféle nótát a trombitások és nem nyekereg senki a mikrofonba. Tisztán cseng a hangom az éjszakában messze el. (És ha kicsit viszketne a gondolat, hogy azért itt mégis vannak még olyanok is, akik tényleg emlékeznek - a szó legnemesebb értelmében véve -, akkor megvakarom. Vagy kenek rá egy kis nyálat. Az mindig bejön. Már ha maradt...) Ha meg nyekereg, neki is beszólok. Nehogy má' kirekesztve érezze magát. Még rohanna az ombucmanhoz. Nemá'!

Hát ezért.

Péntektől a programom tulajdonképpen nem állt semmi másból, mint lustálkodás és táplálkozás. No meg a köztes időszakokban vége-hossza nincs beszélgetések Budai Pasával. Most pedig délelőtt óta kóválygós vagyok és fájós, tanulnom kellene és megnéztem az Operett honlapját, hátha tud valami újat mondani. A decemberre váratlanul bezsúfolt hét előadás tükrében azt kell, hogy mondjam: aki kíváncsi, az hülye. De eztet eddig is tudtuk, ugyebár...