Tele has és fejfájás. Nem épp ideális kombó. Amúgy locsoltam. Sikerült megfabrikálnom a slagot, így a pisilő kisfiúénál egy fokkal nagyobb intenzitással csorgatta a vizet a kutyára, a paradicsomra és rám. Bár az igaz mégiscsak az, hogy furmányaim ellenére is levetette a csap a csövet és természetesen nekem kellett odamennem és beterülnöm jéghideg sárral, aztán elzárnom a vizet, visszabuherálnom a rendszert és újra nekiveselkedni az emberfelettinek. És csak ötször. A terasz fellocsolásával a remélt hűsülés helyett a finn szaunák világába csöppentem, mint valami rémmesében. Oszt már a Hold is lemenőben, a tücskök is ciripelnek és Horatio is megoldotta a diszkótűz rejtélyét - megjegyzem, jól áll neki a korombajusz (habár ez most valami kaukázusi a)fúvóshangszert, b)savanyúságot, avagy c)különleges horgolási technikát juttat eszembe inkább, ez a szó, igen, vagyis nem az igen, hanem a korombajusz, érteeeeeeeed).

Apám óhajára utánanéztem a Jeles napoknak. Bele is hallgattam. Azóta sem tudom, sírjak, vagy nevessek. Igen, volt olyan, hogy anyámnak hosszú fekete haja volt, apámnak nagy szakálla, nekem cseresznyés kék ruhám, meg egy semmirekellő öcsém és a karácsonynak csillagszórós, gyertyafényes, fenyőgyantás-fahéjas-mézes-töltöttkáposztás-halászleves-illatú, zajos, húsztagú családdal vacsorázós, kacagós, csengettyűs, boldogságos varázsa.

Most pedig július van, negyven fok és van napijegyem augusztus nyolcadikára, továbbá még át nem vett bérletem a SZIN-re. Budai Pasával kifesztiválozzuk magunkat. Avagy Bajkonuri visszatért a jelenbe.