-Ne haragudj!
-Köszönjük, majd értesítjük.

Indul a görög aludni. Xanax.

Egyre megy.

(Asszem túl sok az időm, túl sokat gondolkozom és ráadásul nem kispályás hülyeségeken.)

Feladom a sablonszerkesztést. Szeretem a sablonomat. És természetesen a világbékét.

Nyári kollekcióra kaptam egy csinos kis összeget anyukától. Erre itthon kell ülnöm. Holazigasság?!(Kérdemén.) Továbbá megállapítom, hogy napok óta emberfeletti tehetnék viaskodik mindent alulmúló lustasággal. Így ha nincs mit tenni, beledöglöm az unalomba, ha pedig találkozom-elindítom-fellapozom-bekapcsolom, akkor olyan elemi erővel tör rám az álmosság, mint már rég. Ezt még szánalmasabbá teszi, hogy ezt meg is írom minden áldott napon. És hogy szüneteljek? (Mondja Hangocska a fejemben.) Naperszebazzeg! És akkor mi lesz a külvilágommal? Mi lesz - az olykor egyetlen - kommunikáiós csatornámmal, amin keresztül üzenhetek a nagyvilágnak magamnak, hogy élek, megvagyok??? Mert a többiek dolgoznak-nyaralnak-hupákolnak-elutaznak-nemérnekrá. Én meg őrzöm a házat, mert van egy erre nézvést teljességgel alkalmatlan kutyánk, aki külön felügyeletet igényel.

Vannak ám problémáim, mi? (Tudom, Xanax.)

Ápdéjt, 15.17: kiskutyámat most hozta haza a szomszéd kisfiú. Tanulság: a kutya házőrzésre alkalmatlan, én pedig kutyaőrzésre.

Ébredés után nem volt kedvem felkelni, de Csínó olyan furcsán nyávogott. Mint kiderült megy az neki teli szájjal is. És sajnos nem a Whiskas-konzervekkel teli szatyor fülét, hanem egy eleven, habár holtra vált verebet tartott a fogai között. A veréb végül elrepült, de itthagyta vérfoltjait, úgyhogy a lakás kicsit zilálttá vált, rólam nem is beszélve. Asszem akkor most iszom egy kávét...