Az előző bejegyzésből eltűnt egy múltidős tébetű. Bizonyára a párhuzamos univerzumba ment meglátogatni az öreganyját. Ha hinni lehet a tudománynak. Meg persze ha nem csak az én valóságomban nem látszik. Ebben az esetben ugyanis a neuronjaim kisüléseinél lehet valami katyvasz. Óénszegény! (Hosszú távon lehet, hogy átkozni fogom a napot, amikor megnéztük a Mi a csudát tudunk a világról? című alkotást.)

Bajkonuri fél tízkor úgy érezte, kialudta magát. Most pedig mégis inkább ivott egy kávét. Csak a bizti kedvéért. És ma ablakot pucol (figyelem! fagyhalál, hajótörés kilőve, lehet drukkolni erősen, hogy most defenesztrációt hajtsak végre saját magamon...), az imént pedig megtanult rántást csinálni. Ja, és elmélyedten tanulmányozza a kora esti órákban a Ket.-et. Fúúúúúúúúúúúúj! Hát élet az ilyen?!

Továbbá örül a holnapnak fenemód. Már jó előre. Ennek hatására abbahagyja a nyávogást. Ha jobban belegondol, rá kell jönnie, hogy momentán semmi baja nincsen az élettel. Egyszerűen jól érzi magát és kíváncsian várja, mi szépet tud hozni a következő pillanat. Ragyog a világ.

Beájultam végül, de nem sokáig, mert jöttek Ofiék beindítani a kazánt. Jó nagyokat nevettek rajtam, amikor mondjuk sután és álmosan nekimentem ennek-annak (kutyának, kapunak, szerszámosládának). Aztán hívott Diám, hogy menjünk el enni. És mentünk. Fenntartom azon álláspontomat, miszerint rettenetesen utálom, ha akkora adag kaját hoznak ki, amiről már ránézésre is megállapítom, hogy a felét sem fogom tudni megenni. Viszont finom volt. Habár a milánói sertésborda is a nehezen elcseszhető főételek egyike...

Cáfoljanak meg, ha tévednék, de mintha egy szűk órával ezelőtt azt a kijelentést átallottam volna tenni, miszerint megyek hunyni egyet. Ezek után merészelhetem-e megkérdezni a tükörképemtől, mi a fészkes retket keresek még mindig a számítógép előtt??? Na jó, akkor most nekirugaszkodunk mégegyszer...

Feltehetően nem kevesek legnagyobb bánatára tegnap nem fagyhaltam mégsenem és a Blue River sem süllyedt el velem együtt. Ellenben kávéztam Sándorommal és átmenetileg visszaadtam a kulcsát nekije. Aztán Becenevetlen Valimmal és Zsófival ültünk be Prágába, ahol is egy olyan jó óra után megkértem őket, üssenek le és pakoljanak be az asztal alá, ha szóhoz akarnak jutni, mert már én is kezdtem kínosnak érezni saját magam. Ámde barátságosan hátbaveregettek, hogy ők nagyon is szívesen hallgatnak engemet. Hiába, barátnők...! :) Zsófi távozását követően kisvártatva megérkezett Budai Pasa, Valitól elbúcsúztunk és elindultunk még a mozi előtt vadászni. Közben megtudtam, hogy micsoda egy multifunkci színházi szakember mellett van szerencsém sétálni. Állítása szerint akkor a legügyesebb, amikor egy személyben testesíti meg a kulisszáknak mögötte a Szabad Európa Rádió szenvtelen és tárgyilagos hírolvasóját, valamint a Szabad Európa Rádió adását zavaró szovjet katonákat. Ójeeeeeeeeeee! A mozi... Nos, a film... Izé... Lehetetlen róla írni, nem teljesen erre számítottam, kicsit sokszor hangzott el a kvantumfizika mondatonként, a transzcendentális és a peptidek összehangolt működését meg végképp nem tudtam hova tenni. Ellenben megtudtam, hogy a bűncselekmények száma radikálisan csökkenthető egy kis meditációval. Mindezen élmény hatása alatt átbotorkáltunk a Riddim Colony koncertjére, ahol már várt minket Asztronauta és Diocska is fel lett köszöntve negyedszázados fenállása alkalmából. Koncert után elsétáltunk a kisautóhoz és Zugló végállomással összeestünk, mint két krumpliszsák. Most Bajkonuri délutáni csicsizik egyet.

Mikor máskor megyek szoknyában, ha nem a hidegfront beköszöntekor? Ha szerencsém van, azért fagyni nem fog... És ilyenkor Bajkonuri elmélázgat azon, hogy érdemes-e hagynia heccelni magát :).

Az egy dolog, hogy egy hétig arcüreggyulladás és macskakőszaggatás akadályozott az alvásban: előbbit elszenvedtem, utóbbit Sándorral néztük a tévében, sűrűn kurvaanyázva (eközben láncdohányoztunk, kakaót vedeltünk és ruszlit tömtünk magunkba). A következő héten - döcögősen bár, de - beindult a kamányolás újra, ergo megint kimaradt az szundi, mint rendszeres tevékenység. De hogy szombat óta minden nap addig alhatnék, ameddig akarok és mégis felébredek hat-hét óra alvás után?! Ráadásul éppen úgy, mint akin áthajtott egy Scania-típusú nyergesvontató. Siralmas! Mekkora az esélye vajon annak, hogy ma koncert után kialszom magam, miközben holnap reggel nyolcra megyek?! Habár a ma este az egyetlen, ami úgy lesz jó, ahogy. :) Aztán meg ott a hétvége...

Sándorral ébredezünk már vagy másfél órája. Ehhez a Bajkonuri Audiovizuális-terror Elhárítás (BAtE) akciócsoportja által bevizsgált, majd alul-, vagy felülminősített, de mindenképpen reggeli zenéket hallgatunk. Hogyúgymongyam! Jól érzem magam a bőrömben. És várom a holnapot. Este Diocska talált valami mozit, aztán meg a világhírű Riddim Colony fog fellépni a Blue River Állóhajón, ahol öcsémék nagyszerűsége oltárán fogok áldozatot bemutatni, vagymi. Mindenesetre megpróbálok majd ingyen bejutni :). Hogy hol itt az áldozat? Titok!

Tegnapi tanulság: amíg az alfahímek durvásan ütőset vedelnek, nehogy kölest válogass! Igyál velük! Vagy a Nőtanáccsal. (A Férfitagozat ebben az esetben az alfahímek közé sorolandó...)

Ez hétfő is egy olyan nap volt, amiért érdemes volt felkelni. Orsidrága, Fény Gyermeke :), Sándor és Papusz, Balázsom, majd este emesen Budai Pasával. Szeretem a világot. És még az előttem tornyosuló zéháhegyek sem bírnak megrendíteni abban a hitben, hogy most jó élni.

Trallala.