Tegnap Papusz hívását követően elnapolhattam ma reggelig a padlólap megtekintését. Eztet a mester segédje követte el, akit Budai Pasa nemes egyszerűséggel "kókler"-ként mentett el a telefonjában. Pedig nem is lett rossz, bár nem is lesznek készen ma a padlóburkolással*. Most pedig névsorolvasást tartok, mert nem tartom kizártnak, hogy a kiskutyám valahol hetedhét országon túl jár.

*Ezúton is elnézést kérek, mert befejezték. Pont.

által menné kénatiszán ladikon ladikonde ladiiiikon
ottla kika ottlakika galambom ottlakika galaaaaambom
ooooo ttlakika városban
a haaaaaarmadiiiii kutcában
pirooooo srózsa kéknefelej csibolya virítazab lakááááááába'

Csak hogy reagáljak az előző bejegyzés utolsó mondatára: ne tudjátok meg, mire képes egy ártalmatlannak tűnő gyümölcscentrifuga! SEMMI nem lesz tisztább és szárazabb utána.

Az elmúlt napokban gyakorlatilag semmit nem csináltam. Aztán kimentünk a Szigetre. A hídon lépkedve semmiféle nászéjszakás-szűzlányos-lélegzetvisszafojtós izgalmat nem véltem felfedezni a gyomrom háromméteres körzetében sem, de - valljuk be - nem is vártam. Igen, jártam ki én is a Szigetre gimis koromban, egy heteket töltöttünk porban, sárban, napsütésben és egyszercsak beelegeltem. Mindettől függetlenül csak elkapott a gépszíj, amikor megláttam, hogy a rabbi tanácsa még mindig tíz forint, hogy vannak élő organizmusok, akik még hordanak tarajt és hogy a porfelhő ott lebeg szokás szerint a fesztivál átlag fejmagassága felett másfél méterrel. Aztán világzenei színpad, Hilltop, Quimby (odabaszós, nem is kicsit) és egy gyenge próbálkozás arra nézvést, hogy ép testben ép lélekkel átvészeljük a Manu Chaora összegyűlt tömeget. Budai Pasa a harmadik szám magasságában karon ragadott és kimenekültünk a cipősskatulya-élménnyel kecsegtető masszából. Aztán áramszünet és nem állítom, hogy nem örültem. Gonosz.

Éjféltájt már Zuglóban evett bennünket a fene.

(időközben kisebb konyhaügyi katasztrófát is hárítottam, Budai Pasa szőlőlevet gyárt...)

Délután akkora vihar volt otthon, hogy muszáj volt kiállnom az égzengésbe, ömlő esőbe, viharos szélbe. Aztán betereltem minden állatot a lakásba, kikapcsoltam minden működő gépet és olvastam a lámpafénynél. Fél négykor. Hátborzongató volt.

A Homárt olvasni pont olyan, mint a filozófia tanulás. Elolvasol egy sztorit, ami elsőre lehet vérlázító, -ciki, -görény, aztán megnézed a kommenteket és a bőszen egyetértők között kezdenek felbukkanni az értetlenkedők és a viszonttámadók. És akkor már te sem vagy olyan szűklátókörű, csőlátású és a végén rádöbbensz, hogy egy kis gondolkodással te is eljutottál volna a kétkedésig és az önálló véleményalkotásig (ami nem kizárt, hogy végül a kiállás teljes mellszélességgel az öntudatra ébredő fogyasztó mellett, bár ez eddig elég ritka volt, igaz, én sem vagyok rendszeres olvasó). És a végén, amikor már mindenki kianyázta magát, az általános, már a Homártól független, kétségbeejtő gondolat következik: kishazánkban a pitiánerek száma lassan elérhetné már a maximumot és az országimídzsnek tenne a legjobbat a "Megtelt"-tábla kiszögelése. Mentsük, ami menthető alapon.

Viszont. A cikk kapcsán elgondolkodtam a Balatonon, mint nyaralási perspektíván. Kiskoromban évekig hordtak oda bennünket, SZOT-, BM-, vagy vállalati üdülőkbe, táborozni, vendégségbe, telekre, etcetera. Akkor élveztem.  Aztán kamaszkorom legszebb nyarai mind a magyar tenger - egyébként cseppet sem fájó - hiánya jegyében teltek. Közben innen-onnan magamra szedtem úgy három és fél ezer sztereotípiát a friccektől a vendéglősök pofátlanságáig és a végére már Mordor egy különösen barátságtalan tájékára is szívesebben vetődtem volna, minthogy én a Balaton partjára menjek. Aztán két évvel ezelőtt nem jött össze a Dániába tervezett vakáció és hogy mégis menjünk valahová, egy hetet töltöttünk az északi part mentén. És én csak pirultam saját magam előtt szégyenkezve, mert Tihanyban a strand pázsitja felvehette volna a versenyt bármely angol foci-, vagy golfpályáéval, de még Poirot bajuszával is, a panziós család kedves volt, szolgálatkész és az utolsó pillanatban foglalt szállás pedig tiszta. Kapolcson egy nap bőségesen elég volt, ott a legnagyobb kihívás csak az volt, hogy a taljándörögdi gyümölcsös lejtőjén felvert sátorból éjszaka ne kerüljünk kozmikus röppályára kettőtízes kezdősebességgel tíz másodperc alatt, ami a lóerőim számát tekintve Guiness-rekordgyanús eseményszámba ment volna. Balatongyörökön pedig a hasonlóan kulturált strandhoz egy nagyon jó kis kemping társult. Igaz azt beszoptuk, hogy alig volt hely, ami meg, az a sövény mellett volt közvetlenül és mi ordítottunk a boldogságtól, mert körülöttünk senki és csak hajnali négy óra ötvenkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy túl a sövényen jár a kis piros vonat, a fejünktől uszkve ötméterre lefektetett sínpáron. Az első Mrs. Mia Wallace-szerű felriadást követően lassanként tisztázódott, hogy ez nem az Apokalipszis. Grátisz, a kempingben fizetéskor kiderült, hogy a magyar diákoknak kedvezményes az ott tartózkodás.

Azóta megintcsak nem voltam a Balaton környékén. És átvert vendégek, vagy vendéglátók mindig vannak, voltak és lesznek. A Balatonnál, Horvátországban, New Yorkban, a Fidzsi-szigeteken, a Jóreménység-foknál, a Gibraltári-szorosnál, az Asszuáni-gátnál, a Gellérthegyen, a Váci utcában, a párizsi kávézókba, a velencei csatornahálózat mentén, Koppenhágában, Helsinkiben és a riói karneválon. És mégis elmennék bárhová ezek közül.

Heveny idegi alapon rámtörő elmebaj hazatértemkor. Annak ellenére, hogy a Zarában megint ezernyolcszáz az abszolúte kedvenc vékony pulcsi/vastag hosszúujjú. Azóta ettem egy üvegcse olajbogyót, egy fél zacskó csipszet, két bocicsokis jégkrémet, vagyis továbbra is a dietetikusok rémálmaként tengetem napjaimat. Jólesnék valami gyümölcs is, mondjuk, vodkanarancs, avagy mézes barack. Bár amúgy meg tényleg. Ide nekem a görögdinnyét!

Azt hiszem, most csendben megőrülök.

Tegnap este hazajött édesöcsém. Kétszer nem mondtam inkább semmit, aztán mégis. Alaphelyzet: az édes nem volt itthon három hónapja legalább összefüggő tizenkét órát sem, vagyis a házat anyukával kettesben polírozzuk, tükrösítjük, karátosítjuk, a kertet ketten locsoljuk a Pisilő Kisfiúval, meg a ZődKannával, ketten vettük fel a reménytelen küzdelmet a gazokkal szemben, a vakondirtásban ellenben a HáziNyáj jeleskedik. No erre.

Anyuka: - Holnap lenne egy pár dolog a kertben, amit meg kell csinálnod kisfiam.
Öcsikém: - Mégis mit?
Anyuka: - Fűnyírás, sövénnyírás...
Öcsikém: - Húúúúú, remélem esni fog (srácok), mert akkor nem kell semmit csinálnom!

Bajkonuri ebben a pillanatban megeresztett egy elhaló sikolyt és egy folklorisztikus elemekben gazdag, barokkosan cifra káromkodást - magában.

A Nr.2 pusztán annyi volt, hogy lenne egy hét, amikor megint csak én ragadok itthon, ellenben nekem ugye kell a felügyelet, anyuka meg rokonlátogat Gyergyóban, grátisz utána egy hétig még szabin van. Jó lett volna, ha egyikünk legalább nincs házhoz kötve a kettőből fejenként egy hétig, de. Öcsém úgy indított, hogy megpróbál hazajönni. Anyuka szerint az kevés, haza kéne tudni jönni. De hát ők akkor vannak a Balatonnál és Gyomán. Ezek után - érthetően - anyuka sem akadt fenn azon, hogy közöltem, miszerint én most elvonulok vodkanarancsot nyalogatni, meg a sebeimet és várom a SZIN-t, amikor Budai Pasával már majdnem egy egybefüggő hetet tudunk eltölteni ezen a nyáron.

Ma reggelre meg két ördögszarvba aludta magát a hajam. Nyilván ez jelent valamit.

Éjjel kopácsolás a szomszédból. Remélem az a szemét magára szögelte a koporsóját! Volt rá ideje este tíz és hajnal egy között. A köves lemondta, tudna jönni ám minden másabb időpontban, mint ez a hétvége, anyáddal szórakozz, akkor is megyünk Manu Chaora, ellenben a Balatonhoz idén sem jutok le. Aztán az Örsön negyed órás várakozást követően befutott mindenki a Technocasatól, gyömrői különítmény, előre, lépés innnnnndulllllllj! Most meg itthon, tele lekváros kaláccsal, töltött paprikával, bocicsokis jégkrémmel és az ágyam iránt érzett és be nem teljesülő igaz vággyal. Megyek teregetni, mosogatógépet kipakolni, gyomlálni a kertbe és még ki tudja...

Novemberben jelenik meg. Magyarul mikor???

Szinte hihetetlen, hogy mennyire formába hozza a pikírt Bajkonurit a szaggató fejfájás ellenére egy vodkásnarancs és egy óra Diocskával, meg az ő Andrásával. Holnap meg megyek és megtekintem még a NASA-t megelőzve a vándorló fekete lyukakat Budai Pasánál.

Van Budai Pasának egy olyan jóféle mosolya, amitől boldog leszek.

Váratlanul újra felfedeztem Alanis Morissette-et. Mi jöhet még? :)

Isti után Balázsommal is összehozott a jósorsom, az esemény fényét Budai Pasa és a Staropramen emelte. 

És a nap tanulsága: egy lyukas gumi csöppet megnehezíti az ember lányának az életét... (Utólagosan hozzáfűzött megjegyzés: igen, égi jel!)