A tegnapi Quimby amolyan hűhabazmeg, meg ateremburáját, vagy mondjuk kolosszális volt.

Hát akkor mától doktor vagyok. Meg hűséges, meg előbbre vivő, meg ilyenek. Puff neki!

legszebb öröm a műköröm. mondjuk már azt is falrengető sikerként élem meg, hogy még nem kapartam ki a saját szemem és be tudtam gombolni a farmeromat.

Gyönyörű lettem tegnap. És még ma is tart. Tenksz for Papusz.

Budai Pasa szombaton ötkor hívott, hogy megérkezett a szusi. Hát, alig bírtam ki a Jövőrét, annyira mehetnékem volt már. A tegnapi azonban mindent alulmúlt. Úgy ennyit a hétvégémról.

az a jó, hogy tegnap előre picsogtam a medve bőrére, így mégis szabad vagyok ma is, meg holnap is. ennek örömére ma is megpróbálok bonjázni egyet.

hétvégén azt hittem, minden nap ráérek. na erre már se holnap (teri tántit viszem sebészhez), se szerdán (maglódon konyhát pucolok), se csütörtökön (apámat kísérem ct-re) nem vagyok szabad, grátisz minden este dolgozom is a héten. ki sem merem mondani, hogy pénteken még nincs kötelező családi programom. ja, és micsoda fintora a sorsnak, hogy a baba-mama bolt előtt a járdát babakocsi számára megközelíthetetlenül állja el a transporter?

lamentálok, bááár (tudjátok, az a hülyén hangsúlyozott affekta bár) észrevettem, hogy ha nem blogolok, akkor többen néznek, mint ha igen. szóval ott tartottam, hogy lamentálok. miről? a mocsatos hétvégékről, amikor este bajkonuri felköti a gatyáját, meghúzza a gatyamadzagot, beleköp a tenyerébe, nagy levegőt vesz és elkezd az operett felé portyázni végig a dorozsmain, meg a kisföldalattin, szigorúan munkaügyben. és jó, a szombat még úgy ahogy elmegy, de a vasárnap, na az az igazi, mert belegondolsz, hogy az ország népességének pontosan három órával több ideje jut felkészülni a hétfőre, mint nekem. ki adja vissza és mikor a zsebszínházban töltött három óráimat? és akkor ezt a bejegyzést minden olyan vasárnapi előadásra ezentúl érteni lehet, amikor dolgoznom kell és budaipasa nem enged a terrornak rábeszélésnek, hogy jöjjön be megnézni a napi műsort. vagyis a holnapot kivéve szinte egész évadban. abba is hagyom tehát a bucogást és a vasárnapi munka felett érzett mélységes elkeseredésemet ezennel kifejtettnek tekintem.

Fura dolog várni A TELEFONRA, vagy EMILRE. Ezért nem akartam én soha elvégezni az egyetemet, mert akkor már tényleg és végérvényesen és visszavonhatatlanul, ciklustól függetlenül nagylány leszek. Nadekérem, ki akar nagylány lenni? Jó, tudom, tizennyolc alatt minden nőnemű, de aztán már örömkönnyeket hullajtasz, ha még elkérik a személyidet cigi-, vagy piavásárláskor, elkopik a hamvas édestizenhatéves-báj. És azt hiszem, hogy igen, idegesít, hogy rég elmúltam huszonhárom, ugyanis, hölgyeim és uraim, főleg uraim, nem a huszonöt a kritikus és lélektani határ, nem ám, hanem a huszonhárom. Miért is? Mert addig voltál messze a huszonöttől. Onnantól már érzem, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök a gázszámlához, a tenalédihez, a műfogsorhoz és a temetésre félretett megtakarításhoz. De legalábbis a huszonöthöz. Most meg már a huszonhathoz. És várom a telefont, vagy az emilt, hogy mikor menjek és hányra és hova, megnyerően, határozottan, agilisan, tele humorérzékkel, kicsípve és az isten szerelmére, véletlenül sem becsípve.

Pár napon belül kiderül, milyen vagyok penészirtásból. Estére pedig, hogy milyen vagyok sofőrködésből. Móka és kacagás az élet!

Tegnap este fél tízkor már aludtam.

Zsúfoltra sikeredett a hetem, és akkor Istivel még nem is beszéltem egy lehetséges teázásról.