Mikor máskor jussanak az ember lányának eszébe a legmorbidabb poénok, mint iskolai ünnepélyen, éjféli misén, avagy temetésen?! (Most C.)

A hetem lassan úgy néz ki, mint egy garzon, ahol házibulit tartanak, pedig úgy indult (tán álmaimban), mint egy üres bálterem (agyk: zsúfolt lett kicsikét). Habár a kegyelemdöfést tesóm adta meg, miután nem találtak jobbat nálam Rékát bébiszittelni csütörtökre. És még tévéjük sincs, így jövő hétig nem láthatom Horatiot. Habár, ha jobban belegondolok, BudaiPasát sem. Viszont dolgozom, pesztrálok, temetésre megyek, anyuka fülét cibálom. Legyen ennyi elég.

Előrebocsátom, lehet, hogy kirohanásszerű poszt lesz eme becses.

Torta:
Tehát, napokig elvágva internettől és Híradó/Tények/Megmondjukatutit alatt már a színházban ülve nem nagyon volt időm Budapest tömegközlekedő népével együtt anyátokpicsájázni. Pedig. Igen beleolvastam - az amúgy már átmenetileg leállított - BKV kétezernyolcas paraméterkönyvébe. Megnéztem azt a nagyjából tíz tömegközlekedési eszközt, amit rendszeresen használok. És elhiszem, hogy szarból nem lehet várat építeni, de nem igaz, hogy egy egész fővárost - ezen belül a teljes budapesti lakosságot, az ingázókat, valamint a turistákat, és ez, lássuk be, nem kevés - pont azok akarják a legjobban megszívatni, akik a maradék maltert is fütyörészve eltalicskázzák. Mert kezdetben voltak sztereotípiák, aztán a BKV mindegyiket megvalósította (bunkóság, por, kosz, mocsok), sőt túl is szárnyalta. Igen - visszatérve a tárgyhoz -, mindegyik járatomat ritkítani akarják. Pedig a mélyen tisztelt BKVnak csak egy pár racionális lehetőséget kellene számba vennie a hatékonyságnövelés érdekében. Pár éve azt hittem - én kis naiv!, ah, balga ifjúság! -, hogy végre! Mert hirtelen összehoztak egy olyan éjszakai járathálózatot, ami józan észre vallott. Most már tudom, hogy eme bravúrt a manók hajtották végre. Mert tényleg nem kell egy útvonalra egy gyors, egy piros, egy kacskaringós és egy nyílegyenes járat, de: az átszállás ne járjon legalább tíz percnyi várakozással a szitáló esőben, metsző szélben, továbbá a sokfélét kiváltó egyféle járat sűrűsége ne azzal járjon, hogy minden alkalommal úgy érezzem, az életemért küzdök, meg a fennmaradásért. Nem igaz, hogy nem lehet megsaccolni, hol és mikor van a legnagyobb forgalom (megsúgom, hétköznap reggel és délután, hétvégén pedig este). Engem nem zavar, ha az ülés támlájára lakkfilccel fel van írva az öt perccel előttem utazók neve, mert az információ hatalom, de hogy a tájékoztató izémicsodát nem tudják beállítani, amiből még az is rájönne, hol van és hol kell leszállnia, aki nem ismeri Budapestet, hát baszod, luxus lenne. Még az ellenőröket is leszarom, mert ha van bérletem, nem kekeckednek - velem. Satöbbi. És ott az örök igazság: mihelyst köztudatba kerülne, hogy a BKV a befektetett pénzünkért nekiállt szolgáltatást nyújtani, lassan csökkenne a szmogriadó veszélye is.

Hab:
A tervezet elkészítését semmi féle egyeztetés nem előzte meg. Nyilván kényelmesebb megoldás, mint az érdekeltek véleményét megkérdezni.  

Hosszú hétvége, ami az idő előrehaladtával vált egyre borzalmasabbá. Így inkább azt a részét emelném ki, amikor BudaiPasával sárgamuskotályost kevertünk DoktorHouse-szal és Jóbarátokkal, a szombat délelőttöt, mert imádom, amikor dobál a szél és süt a nap, meg amikor Bonja kétéves lett, továbbá mikor megkaptam Zalánról az első képet mms-ben. A többi nagyon-nagyon felejtős.

Ma reggel egy igen morcos-álmos BudaiPasa, Vali és Ibolya-törzsasztal, itthon meg ebéd. Vannak még csodák.

Majdnem-fánk lett.

Az egész Winnetou szövege olyan, mint egy békeszerződés, amit  először ékes angolsággal megírtak, aztán - ki tudja, miért, de - lefordították latinra, illetve brazil portugálra, aztán jambikus alexandrinusokban vetették papírra németül és végül a magyar fordítók is kézhez kapták, az eredményt pedig az 1960-as évek filmhíradójában ismertették.
Stílusillusztráció alant.

(Korszakalkotó kép a ötödik percben!)

Az élet nagy kérdéseire keresem a választ. Fánkot süssek, vagy JamieOliver kakaós kenyércsigáját? Mindkettőt? Egyiksem? Egyáltalán miért akartam én mindenáron megvenni azt a JamieOliver-szakácskönyvet? Hogy nincs jobb dolgom, mint tésztát keleszteni egész nap? Ráadásul holnap szatyromban egy cserép nárcisszal, egy üveg tárkonyecettel, a ma sütöttek felével, az anatómiai SH Atlasz I-II-III-mal, hónom alatt a Winnetouval és a ki-tudja-még-mi-az-istennyilával fogok bedöcögni az egyetemre pénzügyi jog előadásra. Éppencsak mint egy vándorcirkusz, a csíkos ponyvát ellopták a gonosz tolvaj kajovák. Este csak Old Shatterhand-del végeztem, amikor már folyt a szemem és néha nehezen álltam meg a hangos felvihogásokat Old Shatterhand és az ifjú Winnetou közti párbeszédek olvastán. Mint két diplomáciai küldöttség tárgyalásának paródiája*. Persze megérte megvenni tegnap már az első útbaeső antikváriumban, mert így az összes többibe úgy mehettem be, hogy fennhangon közöltem az eladókkal, miszerint egy Winnetou és egy Harry Potter van nálam. Megköszönték, mosolyogtak.

*Karl May tényleg nem való tizenkét éven felülieknek. Akkor még az egész sokkal hitelesebbnek tűnt, amikor például nyolcévesen olvastam Az Ezüst-tó kincsét.

A hét héten át elolvasott több száz oldalnyi jogtudomány után, ámde a HarryPotter előtt csak kilencvenoldalas románcfüzetek jöhettek szóba (igen, bazmeg, Júliát és Romanát olvastam a végszükséges példányok közül). Aztán HarryPotter egy nap alatt kiolvastatott (phűűűű!), majd Austen anyánk Büszkeség és balítéletére fanyalodtam. Nem, ez nem igaz. Mármint a fanyalodás. Akárhányszor elolvasom és igenis, megértem BridgetJonest, hogy képes a BBC-sorozatban rongyosra nézni azt a részt, amikor Mr. Darcy beveti magát a tóba. Megértem magam, hogy szeretem rongyosra olvasni egyes könyveimet. Mint például. És sohadesoha nem követném el azt a hibát, hogy újra megnézem a Keira Knightley főszereplésével készített, azonos címet viselő, az eredetivel ezen kívül semmilyen más egyezést fel nem mutató egészestést. Akkor inkább az ősöreg bogárral furikázó, hófehér Apple notebookkal a Sziklás-hegységben eltévedő és szanaszét ázó, ígéretes írópalánta Lizzy, meg a bazi gazdag könyvkiadó-résztulajdonos Will Darcy. A végén ők is összejönnek. Jah, és még Pemberley-t is belecsempészték a végén.

Valentinnap. A rózsákkal rohangáló ifjoncokról ugrott be. Ha nem lettek volna, akkor a fríblog - remélhetőleg átmeneti - pink szívecskékkel teletömött fejlécei eszembe juttatják. Jelentősége is ennyi - gondolom én. Ennek örömére Ska-P-t hallgatok, meg az új Jack Johnsont, Paul Anka It's my life-ját és a kontraszt kedvéért Hobo Vadászatát. De BudaiPasával megvolt a reggeli romantika tízpercben, úgymint együtt kakaózás-kávézás, egymásnak ütközés, egymás kerülgetése és közös macskaharagítgatás. Ezen a téren már profi vagyok, Partvis pedig nem felejt.

Felkeltem, elmosogattam, mostam, teregettem és lementem a játszótérre. A napom a színházba indulásig feltehetően tökéletes lesz. Maradok ennyiben.

"a Trotechnikus, az mindig Elek"

Ha lenne dietetikusom, most ájultan rogyna össze. Persze csak ha elmondanám neki, mit ettem az elmúlt hat órában. De egyrészt nincs dietetikusom, másrészt ha lenne, sem mondanám meg neki.

Életemben először nyerek jegyet. Na jó, életemben először nyerek bármit is nyereményjátékon. Pedig már a beküldés pillanatában tudtam, hogy nem érek rá. Nyilván ezért nyertem. De legalább van, aki elmeséli, milyen volt (Zsófi).

Vigasztalásképpen azt hajtogatom magamban, hogy "delegalább-beleférek-avadiúj-nadrágomba". (És most menjetek a JeansClubhoz pulcsiért, kurvajók, kurvaolcsón. Divat- és egyben reklámrovatunkat olvashatták.) A beleférek azért csoda, mert szombaton BudaiPasa anyuja, vasárnap személyesen BudaiPasa rittyentett hét nyelven beszélő ebédet, plusz a "Leszokunk a sokat cigizésről"-prodzsektnek köszönhetően tömöm magamba az E-ket, az édességet és alapjában véve a ropogtatnivalónak álcázott ipari hulladékot. Bár persze ez akkor is így volt, amikor még a nikotint is tömtem magamba, szóval így utólag belátom, édes és mindegy, mennyi sajtospufi kerül a szervezetembe.

Igen, a farmer 34-es, Bajkonuri meg negyvenkilenc kiló (a gyk.: gimis versenysúly). Így viszont félő, hogy egy tányér leves elfogyasztása után nemigen fogok beférni a nadrágba.

Vettem magamnak (pontosabban anyukám vette nekem) egy sírnivalóan gyönyörű sötétkék farmert - épp csak le kell vágatnom a szárából harminc centit (ennyit tévedett ugyanis vagy a Zara tervezője tavaly, vagy Bajkonuri konstruktőr-csapata 1982-ben). És már-már a HarryPotter hetedik részének boldog tulajdonosaként tekinthetek a nagyvilágba - épp csak el kell mennem érte kilencedikén az Árkádba (tisztaizgi). Mindezek tetejébe még ebéd is van itthon. A hétvégét pedig Budai Pasával tölthetem, meg a Vaszary kiállítással, meg persze színházzal. Fel nem foghatom, mivel érdemeltem ezt ki (na jó, a színházat leszámítva).

Hajnal hét óta fent. Pontosabban mintha nem is lettem volna lent, vagyishogy kicsit mozgalmas éjszaka volt itthon égve hagyott lámpákkal, dörömbölő macskákkal és csúcsra járatott kazánnak köszönhető hőgutával. Vali egy éjszakára kilátogatott, őszintén szólva nem irigylem :). Aztán reggel elindult Pest felé, és gondolom, hogy felfért a vasutssztrájk miatt alvázszakadásig tömött sárgabuszra, mert ha nem, mondta volna a telefonban. Én meg bepótolom és előre teletömöm magam internettel, aztán be Székesfővárosunkba egy vágásra, majd BudaiPasához, csak hogy holnap még jegyek után futkározzak, indexleadjak, lakást mutogassak (na jó, ezt nem is enyhe dicsekvéssel fogom tenni, mert ugye a nyári megfeszített munkatempónak köszönhetően már majdnem kész lakást nézi meg Vali - ki más???), jah, és persze a legfájdalmasabb, sörözzek. Remélhetőleg pénteken szereztem már valami harcipontot, amivel jobban tűröm. :)