Két hete csütörtökön úgy mentem ultrahangra, hogy lényegében csak az a kérdés, hogy hány szívet lát dobogni a doki. Ezzel szemben egy homályos folt képével, illetve azzal az orvosi jótanáccsal távoztam, hogy menjek vissza két hét múlva, addigra kiderül, lesz-e belőle valami, vagy sem. Az elmúlt két hét tehát nem volt egy leányálom. Szinte nem is gondoltam arra a foltra, mert muszáj volt valamennyit visszavennem, nehogy túl nagyot koppanjak később.

2011. április 14-én már se-lány-se-fiú állapotban találkoztam Vercsivel, aki - örök hálám érte - elkísért. A doki első szava pedig a vizsgálat megkezdése után persze az volt, hogy "integet", majd megkockáztatta, hogy a múltkori lehetett a műszer hibája is. És becsszó, láttam a kezeit, meg a lábait, meg a fejét, meg a szívét (nem a dokiét, a babáét) és annyira megkönnyebbültem, hogy az egészből csak a dobogásra emlékszem. 28 milliméteres volt és november 14-én szülünk. Már ha pontos. (Erről persze csak az jutott eszembe, hogyha Eszti lenne az anyja, akkor a gyerek másfél hónapot késne. :) Meglepően hülye dolgok jutnak néha az eszembe - Budaipasa pedig dörmögve megjegyezné, ha ezt élőszóban közölném vele, hogy nem csak néha.)

A dokitól egyből átmentem a két szobával arrébb található terhesgondozóba, ahol némi várakozás után bejutottam egy nőhöz, aki első benyomásra egyenesen rémisztő volt, de amikor túljutott a kezdeti sokkon (már megint egy újabb és ráadásul kezdő), akkor meg teljesen korrekt lett. Igaz, már arra sem emlékszem, hogy hozzá mikor kell visszamennem, mert annyi információval és beutalóval halmozott el, hogy úgy jártam, mint Sz. Petya amikor a lólengést húzta a TF-en tornából és elindították a videót, hogy elemezze, milyen gyakorlatokat lát, de kajak-kenusként mindösszesen addig jutott, hogy "felugrás... ööö... ööö... ööö... leugrás".

Azóta sokkal terhesebbnek érzem magam. Persze egy csomó szűrővizsgálat még hátravan, leveszik az összes véremet, izgulhatok olyan veleszületett rendellenességek miatt, amkinek a neve teljesen ártalmatlanul hangzik és nem is vagyok hajlandó utánanézni (pl. Edward-szindróma, ami kétlem, hogy a hegyioroszlánok vadászatára irányuló beteges hajlamra utalna), de valahogy érzem, hogy nem lesz gond, hiszen a legnagyobb izgalom már megvolt a részemről. Jó, mondjuk a szülésig. Az meg még beláthatatlanul messze van. Most a kellemesebbik része jön az egésznek, vagyis lassanként beadagolni a famíliának, meg a barátoknak, ma például apámnak. Grátisz lassan nem férek bele a gatyáimba (mondjuk inkább csak felszedtem néhány kilót, de a hasam még nem látszik), úgyhogy saaaaaaaaaaaaajnos vásárolnom is kellene. Na meg az a sok cukiság, amit egy gyereknek meg lehet venni... Most egy kicsit merek már ilyenekre is gondolni.