A poronty hajnali nyolckor elfoglalta a helyemet az ágyban és vele együtt a paplanomat. Ezt követően jól elaludtunk.

Lassan nem ártana elköltözni egy demokratikus jogállamba.

Szeretem a karácsonyt, mert tuti ajándékokat kapok (valljuk csak be bátran), mert olyan ételeket készítünk, amit az évben máskor nem (így karácsonyi pulyka, zserbó és non plus ultra), BudaiPasa a téli szünet miatt sokat van itthon. Meg mert végre Maszattal mindketten kitanultuk a szoptatást, így én sem vernyogok a fájdalomtól és ő is csak akkor, ha hamarabb gondoltam befejezni, mint ő. Vagy ha kakil közben és azt akkor ötvenéves, százötven kilós, sörhasú németeket megszégyenítő hangeffektekkel megtűzdelve.

Amúgy vicces (valójában nem az), hogy mennyien akarják kéretlenül a tapasztalataikat, mint kizárólagos aranyösvényt, a gyermeknevelés általuk felfedezni vélt spanyolviaszát, mint egyetlen célravezetőt rámerőltetni. És nem csak meghallgatnom kell, hanem megígérnem, hogy ezentúl eszerint élek majd. Pedig eszem ágában sincs, csak nem állok le vitázni, mert minek. És amint megnyugtattam az önjelölt Spock Doktorokat, meg Ranschburg Doktorokat, hogy minden úgy lesz, ahogy javasolják, ők fellélegezve magamra hagynak, én meg tökéletes lelki nyugalommal adom a gyereknek cumisüvegből - és nem pohárból - a vizet, kanalazom belé - Grip Water helyett - az Espumisan-cseppeket, veszem fel, ha sír - mert inkább elrontom, semmint hogy egy öt és fél hetes porontyot magára hagyjak -, és adok neki cumit, ha egyszer igénye van rá. Mert az önjelölt Spock Doktorok és Ranschburg Doktorok még nem tudják, hogy egy öthetes porontyot nem kezd el az ember nevelni azokkal a módszerekkel, amik még egy felnőttnél sem válnak be.

Hol a lába?