Küzdök Tökmag hörghurutjával, és megállapítottam, hogy az orrszívó-porszívó feltalálója elfelejtette kifejleszteni azt a két kis kart az eszközön, amivel lefogom az üvöltve kapálózó gyerek kezeit, míg én szippantok és közben fogom a fejét. Így az orrszívás gyakorlatilag vagy kétemberes művelet, vagy pankráció. Amikor éppen nem szipantok, akkor viszont móka-kacagás az élet. Lénó amúgy minden lehetséges kapaszkodóponton állásba húzza fel magát és mindig az kell neki az asztalról, amit én a legkevésbé szívesen látnék a kis kezei között (és persze a szájában): laptop, bögre víz, vezetékes telefon, DM-kuponok, ésatöbbi. Mondjuk ma benéztem és kiharapott egy elöl hagyot borítékból egy kis darabot (pontosan onnan, ahová a fasírt receptjét jegyeztem le), de mutasson nekem valaki egy olyan gyereket, aki nem kóstolta meg hatéves koráig a papírt és a földet. És ha már fasírt, akkor ma főztem: a zöldbabfőzelék sós, a fasírt sótlan lett. Az elsőnél még sírtam, a másodiknál már nevettem. És már eléggé számolom vissza a napokat ötödikéig.