Vajon normális-e vagyok, hogy Gönczöl Katalinhoz írok édit? Ellenben holnap vennem kéne két pár cipőt, amire nincs pénzem. És hogy a mondatok teljességgel koherensek legyenek: nem szeretem a rántotthúst. Budai Pasát meg igen. Na!

A fogorvosnál bátran viselkedtem. Aztán elnyelt az Operettszínház. A tisztelt menedzser urak és hölgyek pedig vegytiszta bunkók, merthogy képesek munkaruhában jönni színházba... És hogy hazajöttem, nincs itthon fűtés. Tulajdonképpen nem tudom, miért csodálkozom.

Éhes vagyok és álmos. Budai Pasát sem látom éjjelig. És ha ez nem lenne elegendő, Helen ma is meghal. Holnap-holnapután pedig Rómeó és Júlia is (előre is bocs, ha lelőttem a poént). NÉGYSZER. Grátisz: megyek fogorvoshoz holnap délelőtt. És ha ezek után bárki is azt mondaná, hogy "az élet szép", akkor tegye már meg azt a szívességet, hogy helyettem is körberöhögi magát. Köszönöm.

A visszafekvésnek természetesen semmi értelme nem volt, mert egy szemhunyásnyit sem aludtam. Cserébe fáztam. Nagyon. Aztán felkeltem. Már csak azon gondolkodom, hogy ha nekem elég a háromnegyed hatossal bemennem és mondjuk kettőig kitakarítom az elmaradásomat, akkor ugyan mi a frászt fogok csinálni itthon ötig. Jah, és grátisz semmi kaja sincs itthon. Viszont szombatig Budai Pasánál leszek. Juhú. (De ez persze még nem pótolja az ételhiányt. Ergo Bajkonurban továbbra is ebédügyi válság van.)

Fél órával ébredés után belátom, hogy nem volt jó ötlet. Úgyhogy visszafekszem.

Hétfő. De legalább holnap már kedd. Amúgy meg egy esemes után mindig jobb lesz.