Kedd.

Az úgy kezdődött, hogy Karácsonykor már járni fog. Mit járni, szaladni!

Jó, Karácsonyra még nem járt. Aztán sorra hagytuk el a tizennégy, -öt, -hat hónapokat és már kezdtem egy kicsit aggódni, hogy miért pont az én fiamban nem lelhető fel a késztetés egy morzsája sem az önállósodás iránt. Persze jelek már voltak. Néha elengedte amibe kapaszkodott, de a huppanás nagyobb élmény volt, mint az állás. Olykor a kanapé mellől odavetette magát hozzám, de ezt a legritkábban kísérte lépés. De ma, ma megtört a jég. Lénárd egyszercsak rájött, és már csinálta is.

Én? Én meg megírom.

Csütörtök.

Vercsi a gyerekeknek: "Képzeljétek, Lénó már jár!" Zalán: "Hova???"

Vasárnap reggel.

Pokoli éjszaka genoviai árvákkal és a félórás alvási ciklusok között egy órákat üvöltő Tökmagnak köszönhetően nettó két óra alvással. Üvöltés oka a kislábujján nem be-, hanem hülyén nőtt köröm. Tanulság: mindig lehúzni a zokniját, ha nem tudom mi a baja.

Vasárnap este.

Lénárd az etetőszéket tologatja a nappaliban. Nyilván ennek Babómari örül a legjobban, aki a múltkori affér óta a nemköszönést választotta, mint a konfliktuskezelés korszerű és vérintelligens módját. Ugyanakkor annyira meglepődött, hogy én meg a minap ráhellóztam, hogy visszaköszönt. Jól kib@sztam vele.