Nem tudom, melyik volt a súlyosabb pillanat: amikor anyukám szólt, hogy Lénárd minden valószínűség szerint macskakaját ropogtat, vagy amikor én magam láttam belemarkolni a fiamat a cicatálba repetáért, majd szedtem ki a szájából a Semmicicót. Kétszer.

van, amikor az agyrágás eléri azt a szintet, hogy az ember lányának az agya - a maradék, ami megmaradt - elkezdi végtelenített üzemmódban lejátszani a kincs ami nincs következő jelenetét, az ember lányát természetesen a mama szerepében elképzelve: "Áááááánulu nem, Áááááánulu nem! - csittcsatt - Ááááááááánulu igen, Áááááááánulu igen!". és akkor a Poronty egyszercsak - minden előzmény nélkül - abbahagyja a nyígást, ad az arcomra simi-simit, összeszedi a szétdobált zsírkrétát, abbahagyja a macska macerálását, vagy tudomisén, Csámpást ölelgetve édesdeden elalszik. és akkor eszembe jut, hogy áldott jó gyerek ez. főleg, ha alszik...