Fáj a fogam. Mint állat. Eztet jelen pillanatban csak Budai Pasa és egy pohár málnaszőr tudja ellensúlyozni.

Visszakómáztam még egy kissé, de aztán délben az egyik háznál úgy gondolták, hogy mindenkinek alanyi jogon jár a Jóebédhezszólanóta. Eme állampolgári jogot úgy kívánták érvényesíteni, hogy kirakták a rádiót az udvarra és feltekerték a volumét. Sehol sem találtam a buldózerünket, sem az ismétlőpuskánkat, de még egy árva husángot sem, hogy megtoroljam a sérelmet.

Két feltétel együttes meglétére sikerült felébrednem. És egyik sem a vekker volt. Hanem. Mindjárt leszakad a fejem, annyira fáj a fogam. A bőcesszég. Merthogy az egyik megelégelte, hogy Bajkonurinak éppen nem fáj az élet és elhatározta, hogy akkor majd ő. A másik tényező a kerítésünk végénél álló úr, aki hangosan, ami a pofin kifér-módon ordít a világgal. Egyelőre nem tudom, kit hívjak hozzá: szakembert, vagy rendőrt, mert fogalmam sincs, hogy gyakorló elmebeteggel állok szemben, vagy pedig egy haragos alkoholistával. Ráadásul annyira artikulálatlanul végzi a tevékenységét, hogy még csak nem is értem, mi a baja... Viszont nem merek kimenni a postaládához. Mellesleg szörcsögök és álmos vagyok. És el kell olvassam majd a lakásszövetkezeti törvényt is. És most kinézek, mit csinál az a jóember odakint. Ha látom, hogy halad, akkor megnyugszom. Előreláthatóan holnaputánra már az utca elejében lakókat fogja boldogítani. Kackac!