Az all-day zenebonát a focipályán tartott esküvő szolgáltatja. Tehát L. Királylány és L. Királyfi menyegzőzik. Hetedhét országra szólóan. És a zenét sem a DJ Lagzi szolgáltatja, hanem a hagyományos szintetizátor-dobszerkó kiegészülvén (a hangja alapján) egy Elvis-imitátorral. Első osztályú. Budai Pasa szerint be kéne nézni a buliba. :)

A gépem minden alkalommal, mikoron beledugok egy USB-csatlakozót közli, hogy "Az eszköz gyorsabb működésre is képes". Nálunk nem.

A Hónap Dolgozója lelkiismeretesen mindig megkérdezi, van-e Smart-kártyám. Egyszer eléggé részegen a csepeli McDonald's-ban végül ráordítottam a Lelkiismeretes Hónap Dolgozójára, hogy "Nincs, de akarok!". Lett. Ez már jó régen volt.

Tegnap a Sparban hagytam magam felidegesíteni egy hülye ribancon eladón, aki az első fizetését nyilván nem illemtan-órákra és logopédusra költötte. És Budai Pasa csak azt kérdezte utána, minek hagyom az agyam kilőni a kozmoszba. Nyilván már nagyon akartam kiabálni valakivel. Szégyen. (De jól esett...)

Maglódon vagy a várossá válást ünneplik, vagy most tartják a Legkisebb Királykisasszony és a Legkisebb Királyfi lakodalmát (boldogan élnek, amíg meg nem halnak), de egész éjjel és nap mindenfelől hallható a HipHopBoyz-Lakodalmas-YMCA. Bódottá.

Már Alföldi Róbert is megmondta a Sweet Charity próbáján (régen, nagyon régen), hogy a Haribo-evést (csak az érthetőség kedvéért írom így, mert ő asszem szutykot mondott) nem lehet abbahagyni. Így ette meg egy zacskónyi Kinderfroh macimat. De empátiám határtalan. Fél napja küzdök a meggyes gumicukorral és nem bírom ki, hogy ne vegyek belőle, ha elmegyek a zacskó mellett. Szánalmas. Viszont ma rágyújtottam és el is nyomtam. Vagyis vagy terhes vagyok, vagy spontán le fogok szokni.

Tegnap átmentünk a Róna utcába, hogy úgy tegyünk, mintha csinálnánk valamit. A végén még gletteltünk is. Aztán hazajöttünk Maglód City-beli (város lettünk, detényleg, meg Biatorbágy is, ezáltal az egy főre jutó falusi rokonok száma családunkban radikálisan csökkent) rezidenciánkra. És rájöttem, hogy a vizsgaidőszakban a legjobb a kindertojás volt. Lett egy átlátszó műanyag kutyám egy dobókockával a hasában, amivel mindig ki lehetett dobni, hányast fogok másnap kapni. (A hatos volt az a kategória, hogy egyből dékán leszek, hogyhogynem, egyszer sem dobtam ki. Valamit tudhat a Blöki.)

-Ne haragudj!
-Köszönjük, majd értesítjük.

Indul a görög aludni. Xanax.

Egyre megy.

(Asszem túl sok az időm, túl sokat gondolkozom és ráadásul nem kispályás hülyeségeken.)

Feladom a sablonszerkesztést. Szeretem a sablonomat. És természetesen a világbékét.

Nyári kollekcióra kaptam egy csinos kis összeget anyukától. Erre itthon kell ülnöm. Holazigasság?!(Kérdemén.) Továbbá megállapítom, hogy napok óta emberfeletti tehetnék viaskodik mindent alulmúló lustasággal. Így ha nincs mit tenni, beledöglöm az unalomba, ha pedig találkozom-elindítom-fellapozom-bekapcsolom, akkor olyan elemi erővel tör rám az álmosság, mint már rég. Ezt még szánalmasabbá teszi, hogy ezt meg is írom minden áldott napon. És hogy szüneteljek? (Mondja Hangocska a fejemben.) Naperszebazzeg! És akkor mi lesz a külvilágommal? Mi lesz - az olykor egyetlen - kommunikáiós csatornámmal, amin keresztül üzenhetek a nagyvilágnak magamnak, hogy élek, megvagyok??? Mert a többiek dolgoznak-nyaralnak-hupákolnak-elutaznak-nemérnekrá. Én meg őrzöm a házat, mert van egy erre nézvést teljességgel alkalmatlan kutyánk, aki külön felügyeletet igényel.

Vannak ám problémáim, mi? (Tudom, Xanax.)

Ápdéjt, 15.17: kiskutyámat most hozta haza a szomszéd kisfiú. Tanulság: a kutya házőrzésre alkalmatlan, én pedig kutyaőrzésre.

Ébredés után nem volt kedvem felkelni, de Csínó olyan furcsán nyávogott. Mint kiderült megy az neki teli szájjal is. És sajnos nem a Whiskas-konzervekkel teli szatyor fülét, hanem egy eleven, habár holtra vált verebet tartott a fogai között. A veréb végül elrepült, de itthagyta vérfoltjait, úgyhogy a lakás kicsit zilálttá vált, rólam nem is beszélve. Asszem akkor most iszom egy kávét...

A takarításhoz egyáltalán nincsen kedvem. Csupa olyasmihez van kedvem, amiről momentán még magam sem tudom, hogy lenne hozzá kedvem. Soha a büdös életben ne végezz a vizsgáiddal vizsgaidőszak utolsó előtti hetében!

Tegnap csak hallgattuk a folyamatos szirénázást. Egy nappal később végre megtudtam, mi volt az. Harminckét tűzoltóautó, száztizenhat lánglovaggal a fedélzetén robogott Fótra oltani a Huszárik műtermet. Mi ezalatt Budai Pasával könyököltünk és néztük a vihar(ocská)t.

Ma sikerült pénztárca nélkül útnak indulnom. A gofriárus kisfiúnak viszont annyira szimpatikus volt a dekoltázsom voltam, hogy becsületkasszára is adott volna nekem csokis gofrit, ha munkaidő végéig vissza tudok menni a kétszázhúsz forinttal. A kis édes pofa. Persze a melleim nem éltek nem éltem ezzel a lehetőséggel. Viszont volt indokom délután Budai Pasának adni még két puszit és megenni az egyik párizsis zsömléjét. Aztán Valival mégsem mentünk vásárolni (elég volt a fodrász), Diával mégsem tartottuk meg a válságcsúcsot és lehet, hogy ma mégsem nézem meg a szerelmes Shakespeare-t.

Délután nem bírtam megmaradni a seggemen, annyira akartam valamit csinálni, aztán nem csináltunk semmit, csak bödönyöltünk a tévé előtt és egy idő után az fájt volna a legjobban, ha a fotoszintézist meghaladó tennivaló akad.